Jellemzés: A váztalajok típusai (köves, sziklás váztalajok; kavicsos váztalajok; földes kopárok; futóhomok és jellegtelen homoktalajok; humuszos homoktalajok) közül a köves, sziklás váztalajok és a humuszos homoktalajok találhatók a területen. A váztalajok főtípusába azok a talajok tartoznak, melyek képződésében a biológiai folyamatok feltételei csak kismértékben vagy rövid ideig adottak, ezért hatásuk korlátozott. Ez a korlátozás lehet a talajképző kőzet tulajdonságainak következménye, vagy származhat a felszín állandó, gyors változásából. A felszín változásának oka lehet a folytonos és erőteljes vízerózió, valamint a defláció.

Megtalálható:
A köves, sziklás váztalajok többnyire hegyvidékeinken találhatók, olyan helyeken, ahol a tömör kőzet aprózódása és mállása még nem haladt olyan mértékben előre, hogy a növényzet megtelepedésére, magasabb rendű, nagyobb szervesanyag tömeget termelő növénytársulás számára elegendő vizet és tápanyagot tudjon szolgáltatni. Különösen ott találhatók kiterjedten, ahol a talajpusztulás erőteljes és a víz vagy a szél a fizikai aprózódás, valamint a kémiai mállás termékeit közvetlenül keletkezésük után elszállítja. A talajréteg általában 10 cm-nél vékonyabb és kopár, sziklás foltokkal váltakozva fordul elő.
Ilyen területeket az apci Somlyó-hegyen, a Kopasz-hegyen és a Szőlő-tetőn találunk, ahol a vegetáció nyílt- és zárt sziklagyep. Ezek a gyepek több védett növényfajnak adnak otthont.

Humuszos homoktalajokat elsősorban a petőfibányai - lőrinci - hatvani homok hordalékkúp dombvonulatokon találunk. Itt elsősorban az emberi bolygatás (mezőgazdasagi termelés, erdőirtás, egyéb túrások) következményeként történt/történik erózió, defláció, ami a talajtípust fenntartja. Ilyen talaj található a Kisgombosi Öregtölgyes Fás-legelő egy részén is, ahol a vízerózió járul hozzá a talajtípus fennmaradásához.
Ezekben a talajokban a humuszos szint morfológiailag megfigyelhető, de egyéb jele a talajképző folyamatoknak nem mutatkozik. Általában a humusztartalom 1 % körüli, a humuszréteg vastagsága pedig 40 cm-nél nem nagyobb. A humuszos homoktalajok termékenysége a futóhomokénál jobb, nagyobb a víztartó, ugyanakkor jó a vízáteresztő képességük. Nehezebben száradnak ki, és így kevésbé vannak kitéve a szél pusztító hatásának. Tápanyag-szolgáltató képességük gyenge.

Jellemzés: A kőzethatású talajok főtípusában azokat a talajokat foglalhatjuk össze, amelyekre az erőteljes humuszképződés, valamint a talajképző kőzet tulajdonságaitól jelentős mértékben függő szerves-ásványi kolloidok kialakulása a jellemző. A kőzethatású talajok vízgazdálkodása szélsőséges. A tavaszi nedves, buja vegetációjú időszak után hosszú, igen száraz nyári időszak következik. A jó szerkezet és a sok szerves kolloid hatására víztároló és vízvezető képességük jó. A hasznosítható víz mennyiségét jelentős mértékben csökkenti, hogy a talajok általában sekély rétegűek. Általánosan jellemző a talajokra, hogy míg a laboratóriumi vizsgálatok igen kedvező tápanyag-szolgáltató képességet mutatnak, a természetben a tápanyagok érvényesülését akadályozza a hosszú, száraz időszak. A kőzethatású talajok tulajdonságait is igen nagy mértékben a talajképző kőzet tulajdonságai szabják meg.

Megtalálható: A kőzethatású talajok típusai (humuszkarbonát talajok; rendzina talajok; fekete nyiroktalajok és ranker talajok) közül területünkön a ranker talajok találhatók.
A nemzetközi szakirodalomban, valamint a hazai erdészeti szakemberek körében a ranker talajtípust a kőzethatású talajok között tartják számon. Ez azokat a talajokat foglalja magában, amelyek tömör, nem karbonátos, szilikátos kőzeten alakulnak ki, és egyebekben megfelelnek a kőzethatású talajok kritériumainak, vagyis termőrétegük sekély, vízgazdálkodásuk és tápanyag-gazdálkodásuk kedvezőtlen.

Az apci Somlyó és Kopasz-hegy és a petőfibányai Szőlő-tető és környezetük andezit-sziklás oldalain találunk ilyen talajokat. Kialakulásuk, fennmaradásuk itt másodlagos, emberi hatások miatt történik - egykori szőlőtermőhelyek lepusztult helyén. Jelenleg értékes füves vegetációt tartanak fenn, pl. az árvalányhajas lejtősztyeppek egy része ilyen talajon található. A talajok kedvezőtlen vízgazdálkodási adottságait a meredek lejtőszögek és a déli-, nyugati kitettségből adódó nagymérvű besugárzás tartja fenn. A szőlőművelés jónéhány évtizede történt felhagyásával a lejtős domboldalakra az egykori löszsztyeppek növényzete terjed vissza, de ezek is gyorsan átalakulnak, már megfigyelhető az erőteljes cserjésedés, fásodás kezdete. A folyamat várhatóan a talajtípus átlakulásával is fog járni: a területre klímazonálisan jellemző barna erdőtalajok felé haladva...

Jellemzés: Az ebben a főtípusban egyesített talajok az erdők és a fás növényállomány által teremtett mikroklíma, a fák által termelt és évenként földre jutó szerves anyag, valamint az ezt elbontó, főként gombás mikroflóra hatására jönnek létre. A mikrobiológiai folyamatok által megindított biológiai, kémiai és fizikai hatások a talajok kilúgzását, agyagosodását, elsavanyodását és szintekre tagolódását váltják ki. A karbonátmaradványos barna erdőtalajok; csernozjom barna erdőtalajok; barnaföldek (Ramann-féle barna erdőtalajok); agyagbemosódásos barna erdőtalajok; podzolos barna erdőtalajok; savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok; pangóvizes (pszeudoglejes) barna erdőtalajok; kovárványos barna erdőtalajok közül térségünkben a Csernozjom barna erdőtalajok és a barnaföldek találhatók.




A csernozjom barna erdőtalajok szelvényében két folyamat nyomai dominálnak. Az egyik a kilúgzás, ami a talajtípust a barna erdőtalajokhoz kapcsolja és aminek a következménye a vasas agyagosodás, a másik az erőteljes humuszosodás, ami már a csernozjom talajok főtípusára jellemző. E talajok általában a barna erdőtalajok és a csernozjom talajok elterjedési területének határán találhatók. A talajszelvény felépítésére jellemző az erőteljes, mélyen kialakult humuszos szint, mely gyakran a barna erdőtalaj felhalmozódási szintjébe is belenyúlik, elfedve annak színét és eredeti tulajdonságait. Az agyagtartalomban nincs különbség a kilúgzási és felhalmozódási szintek között. A humusz eloszlása a szelvényen belül megfelel a csernozjom talajokénak.
[Fogalommagyarázat...]

A barnaföldek (Ramann-féle barna erdőtalajok) azok, amelyekben a humuszosodás, valamint a kilúgzás folyamatához csak az erőteljes agyagosodás és a gyenge savanyodás járul. Ennek következményeként a kilúgzási és a felhalmozódási szint agyagtartalma között nincs lényeges különbség, ugyanakkor mindkét szint több agyagot tartalmaz, mint a talajképző kőzet. A barnaföldek A szintje általában 20-30 cm vastag, barnás, szerkezete morzsás vagy szemcsés, kémhatása gyengén savanyú vagy semleges. Átmenete az alatta levő felhalmozódási szint felé fokozatos, de rövid. Elterjedési területük általában a barna erdőtalajok és a csernozjomterületek szomszédsága.

Előfordulás: A barnaföldek a magasabban fekvő, főként tölgyes erdőterületeink talajai, (pl.: Gombosi tölgyes zárt erdőrészei, Somlyó, Nagy-Hársas déli oldal mélyebb talajú részei.
A csernozjom-barna erdőtalajok a mélyebb Zagyva-völgy és a domboldalak találkozási területei, illetve a Zagyvától távolabbi területek talajai. Ezeken a helyeken már általában inkább telepített akácos erdők vannak, természetesebb (egykori tölgyesekre utaló) aljnövényzettel: pl: Lőrinci dombok, Hatvani-Nagygombosi és Szőlőhegy-melléki területek.

Jellemzés: E főtípusban azokat a talajokat egyesítjük, amelyekre a humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet kialakulása, a kalciummal telített talajoldat kétirányú mozgása a jellemző. Ezek a talajjellemzők az ősi füves, esetleg kisebb facsoportokkal vegyes (sztyepp, erdőssztyepp-átmenet) növénytakaró alatt bekövetkezett talajképződés eredményei.
A csernozjom talajok esetében lehet talán a legmarkánsabban bemutatni a talajok A, B és C szintekre való tagozódását, ahol az A szint az egyenletesen humuszos felső szintet, a B az átmeneti - (csernozjomok esetében többnyire egyenletesen csökkenő humusztartalommal bíró) - szintet, a C pedig a talajképző kőzetet jelöli.
A csernozjom talajok jellemzője a gazdag tápanyag-készlet (nitrogén-, foszfor-, kálium), kiváló vízgazdálkodás: jó vízmegkötő és egyben jó vízáteresztő képesség is. A füves vegetáció miatt és/vagy a külső tápanyag-utánpótlás hatására (pl.: öntés csernozjomok) a humusztartalom és a szervetlen kolloidtartalom is magas, ezért kiváló termőföldek.
Mivel ilyen "jó" tulajdonságokkal rendelkeznek, sajnos a legtöbb "ősgyep"-területünk már megszűnt, termőfölddé változott. A termőföld-csernozjomok viszont az állandó bolygatás hatására többnyire leromlottak, tápanyagkészletük csökken, kedvező talajszerkezetük degradálódik.



Megtalálható: Az öntés csernozjomok; kilúgzott csernozjom talajok; mészlepedékes csernozjom talajok; és réti csernozjom talajok közül a területünkön a mészlepedékes és a réti csernozjom található meg. Az előbbi hazánk fő csernozjomtípusa, nevét arról kapta, hogy általában 30-70 cm mélység között, mészlepedék vonja be a szerkezeti elemeket, vagyis a talajmorzsákat. A lepedékes réteg - különösen szárazon - világos színű, szürkés árnyalatú, és igen könnyen esik szét szerkezeti elemeire. A mészlepedék e talajtípus sajátos dinamikájának következménye, melyben váltakozva következnek a kilúgzás, vagyis a szénsavas mész kioldásának és a lepedékképződés, vagyis a szénsavas mésznek a talajoldatokból való kicsapódásának időszakai. A kilúgzás az ősztől tavaszig tartó átnedvesedéssel esik egybe, a lepedékképződés pedig a nyári kiszáradás és a talajoldatok betöményedésének következménye.
Térségünkben a Gyöngyös-Hatvani-sík folyóvölgyektől távolabbi területein kiterjedt. Jelenleg szinte mindenhol szántóföldek, gyümölcsöskertek találhatók ezeken a területeken.
A réti csernozjomok kialakulásukra és tulajdonságaikra jellemző, hogy a csernozjom jellegű humusz-felhalmozódást gyenge vízhatás kíséri. A vízhatás lehet a talajvíz közelségének vagy a mélyedésekben összefutó belvíznek az eredménye. A humuszos szintek színe sötét: barnásfekete, fekete. Az egyes szintek egymás közötti átmenete élesebb és rövidebb. A csernozjom B-szintnek az A-szinthez viszonyított vastagsága a réti csernozjomokban kisebb. Kora tavasszal túlnedvesedésre hajlamos.
Területünkön azokon a helyeken alakult ki, ahol a domboldalakról és a Zagyva hordalékkúp-síkság magasabb részeiről lefolyó erek, patakok szétterülnek, de komolyabb öntést nem végeznek: inkább csak a talajvízszintet emelik. Ezeken a helyeken is igen "jó" terőföldek vannak, pl: a horti-, csányi termőföldek, hatvani sertéstelep környéke.
Mivel ezek a talajok jó "legelőgyepek" alatt fejlődtek, több helyen állattartás települt rájuk (pl.: horti tehenész-telep.) Sajnos az intenzív legelőgazdálkodás, állati eredetű "felültrágyázás", trágyabemosódás nagy területen degradálta ezt a talajt.
[Fogalommagyarázat...]

Jellemzés, előfordulás: A szoloncsák talajok; réti szolonyec talajok; szoloncsák-szolonyec talajok; sztyeppesedő réti szolonyec talajok és másodlagos elszikesedett talajok közül a kismértékű szikesedéssel jellemezhető másodlagos szikesek találhatók területünkön.
Kialakulásában és tulajdonságaiban a vízben oldható sók (főként nátriumsók) és felfelé történő talajvízáramlás játszanak szerepet. A sók részben a talajoldatban oldott állapotban, részben pedig a talajkolloidok felületén megkötve, vagy kristályos sók alakjában találhatók meg. A nátriumsók három formájának mennyisége, minősége és aránya szabja meg a szikes folyamatok jellegét és ezzel együtt a szikes talaj tulajdonságait. A szikesség mértékének növekedésével párhuzamosan csökken a talajok termékenysége, mert romlanak a fizikai és kémiai tulajdonságok.
Hazánkban és általában a mérsékelt égövben a sófelhalmozódás alapvető oka a talajvíz közelsége és sótartalma. A párologtató vízgazdálkodási típus következményeként a fölfelé áramló talajnedvesség víztartalma tehát a légkörbe távozik, a vízben oldott sók pedig a talajban maradnak. Ennek következménye a lúgos kémhatás, a szerkezet leromlása, valamint a rossz vízgazdálkodás. A felhalmozódott sók minőségétől és arányától függ azok káros hatása. A fizikai és a kémiai hatásokat tekintve legkárosabb a nátriumos és a karbonátos sófelhalmozódás.
Szikes talajainkat a mezőgazdaság szempontjából kedvezőtlennek, értéktelennek jellemezzük, ugyanakkor természeti, természetvédelmi szempontból rendkívül értékesek, mert változatos típusaik, térszinti- és mintázati mozaikosságuk, talajvíz-magassági változékonyságuk, sókészlet-változatosságuk a vegetáció nagyfokú változatosságát alakítja ki.




A területünk szikesei kis kiterjedésűek, a réti talajtípusok másodlagos elszikesedése indult meg rajtuk. A csányi szikes rét a Szarv-ágy patak mentén talajmélyedésben húzódik, jól elülönül a környező szántóföldektől. Mozaikos, magasabb-alacsonybb térszintekre különül, a kezdődő szikesedést a sóvirág tömeges jelenléte mutatja. A horti tehenészettől délre, délkeletre eső területek szikes foltján és a Csánytól dél-délkeletre eső (jászágói) területeken a sóvirágon túl a szikipozdor, sziki cickafark is jelen van. Ugyancsak megtaláljuk a sóvirágot, de már csak szálanként, elvétve itt-ott a Boldogtól délre eső Zagyva-menti, szántóföldi mezsgyéken. Ez arra utal, hogy itt is szikesedő réti vegetációt törtek fel mezőgazdasági művelés céljára.
Ezek a területek a jászsági és Dél-hevesi, nagyobb kiterjedésű "valódi" szikesek elterjedésének legészakibb határai.

Jellemzés, előfordulás: A szoloncsákos réti talajok; szolonyeces réti talajok; típusos réti talaj; öntés réti talajok; lápos réti talajok; csernozjom-réti talajok alaptípusai közül területünkön előforduló réti talaj-fajták meghatározása nem egyszerű feladat, a sok átmenet, atípusos talajforma miatt. Mégis, azt mondhatjuk, a csernozjom-réti talaj, típusos réti talaj és szikesedő réti talaj (lásd a szikeseknél) fordul elő.
A réti talajok főtípusába azokat a talajokat soroljuk, amelyek keletkezésében az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet. Ez lehet az időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek (mindkettőt indokolják a Zagyva, Galga folyó és mellékfolyóik, pl.: a Szuha- és Nógrádi-patak, valamint a dombokról lefutó patakocskák) a következménye. A vízhatásra beálló levegőtlenség jellegzetes szervesanyag-képződést és az ásványi részek redukcióját váltja ki. A réti talajok tulajdonságait a tapadós, fkete vagy szürke, erősen reduktív közegben képződött humuszanyagokkal, a nehéz művelhetőséggel, a foszfor erős megkötődésével, valamint a nitrogén tavaszi nehéz feltáródásával jellemezhetjük.



A nyers öntéstalajok; humuszos öntéstalajok és lejtőhordalék talajok közül a humuszos öntéstalaj fordul elő, mely végigkíséri a Zagyva folyó medrét. Erre a talajtípusra jellemző, hogy a biológiai tevékenység talajtömegre gyakorolt hatását az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó üledék gátolja. A növénytakaró és az állatvilág ezért mindig újabb és újabb felszínre hat, hatásuknak tehát nem marad tartós és jellegzetes nyoma. Nincs a szelvényekben szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek csak az üledék tulajdonságaitól és nem a talajképző folyamatok hatásától függenek. Mint vízben lerakódott anyagban, mely a folyók árterén továbbra is víz hatása alatt állott, a hidromorf bélyegek jól felismerhetők, de ezek nem oly erősek és jellegzetesek, mint a réti talajokban.

Megjegyzendő, hogy a Zagyva völgy réti- és öntéstalajain ma már a "továbbfejlődésük" figyelhető meg: például a csernozjomosodás - hiszen ahol nem szántóföld -, a területek legjelentősebb része gyep, vagy jellegtelen aljnövényzetű és cserjeszintű ültetvényerdő. A folyó(k) kiöntései már jó néhány évtizede nem hozhatnak újabb öntéshordalékot, illetve nem tartanak fenn magas talajvízszintet.

- Cseres-tölgyesek, ÁNÉR: L2a [Cseres-kocsánytalan tölgyesek]

A cseres-tölgyesek a Petőfibánya-apci részeken, a 250-400 m magasságú domboldalakon (Kopasz-hegy, Somlyó) találhatók potenciálisan. Ma itt néhány foltban (Somlyó tölgyerdei) ténylegesen is jelen van cseres-tölgyes, de a legnagyobb részt már gyepvegetáció vagy művelt "földek" találhatók a helyén.
A cseres-tölgyes társulás állományalkotó fajai a kocsánytalan tölgy és a csertölgy, melyek laza, kevéssé záródó lombkoronaszintet adnak, ezért az ilyen tölgyes cserjékben és lágyaszárúakban is gazdag. Jó állapotú cseres-tölgyesben akár 15-20 fa- és cserjefaj, 70-80 lágyszárú faj is jelen lehet.

- Tatárjuharos lösztölgyesek, ÁNÉR: M2 [Nyílt gyepekkel mozaikos lösztölgyesek]

A tatárjuharos lösztölgyesek elsősorban lösz alapkőzeten fejlődtek. A löszréteg területünkön az Apc-petőfibányai, déli-délnyugati kitettségű "domboldalakon", a Hatvan-ecsédi "lankák" déli oldalain volt jelentős. A lösztölgyeseknek ma már maradványai sem találhatók meg, helyüket szinte mindenütt termőterületek, illetve egykori szőlőművelés felhagyott helyein újratelepülő gyepek foglalják el.
A tatárjuharos lösztölgyes állományalkotó fajai a tatárjuhar, a kocsányos- vagy kocsánytalan tölgy (déli domboldalakra felhúzodott erdőfoltok esetében). A társulásba gyakorta "keveredik" csertölgy is. A cseres-tölgyeshez hasonló fajgazdagságú. Egykori jelenlétére a mezsgyeterületeken ma is jelenlévő tatárjuharokból is következtethetünk.

- Homoki tölgyesek, ÁNÉR: L5, M4 [Alföldi zárt kocsányos tölgyesek és nyílt gyepekkel mozaikos homoki tölgyesek]

A homoki tölgyesek a Petőfibánya-Lőrinci-Hatvan vonalon, a Zagyva mellett húzódó, 250-150 m tengeszint feletti magasságú homok hordalékkúp-síkságon helyezkednek el potenciálisan. Egy homoki tölgyes társulás-típus állományalkotó faja a kocsányos tölgy. Az erdő lehet zárt, a tölgyek jellegzetességéből adódóan fényben gazdag: fajgazdag cserje- és gyepszintű, vagy nyíltabb gyepterületekkel mozaikos.
Ma a potenciális homoki tölgyesek helyén termőföldek, felhagyott szántók vagy akácos ültetvények találhatók. Kivételt képez a kisgombosi Öregtölgyes, amelyet még több helyen is említünk, több különlegessége miatt is. A petőfibányai (régebbi nevén Pernyepuszta) "zsidótemető" és a lőrinci "Cseremonta", "Csurgó" és Mulató-hegy környékén idős emberek elbeszélései és régebbi tájleírások szerint értékes "tölgyespuszta" vegetáció volt, ahol a keresztes vipera és a tarka sáfrány (Crocus reticulatus) is megtalálható volt, melyek sajnos mára már eltűntek. A "tölgyespuszta" helyén ma leginkább erdőültetvények - főként akácosok - és művelt termőföldek vagy felhagyott művelés degradált gyepei találhatók. Ilyen, homoki tölgyesek helyén telepített akácosok például még a Hatvantól déli-délkeleti irányba eső kisebb erdőültetvények is.

A nagyobb kiterjedésű, déli- délkeleti elhelyezkedésű löszpuszták kívül esnek a térségünkön, de közelségük miatt az északi irányba felhúzódó, lepusztult löszterületeken éreztetik hatásukat. A Zagyva és mellékfolyói (pl.: Ágói-patak, Bér, Szuha) "zöld folyosó"-ként szolgálnak egyes löszkedvelő fajok, löszpusztai vegetáció-elemek északra történő "felhúzódásához". Ilyen például a macskahere (Phlomis tuberosa) is, amely az ecsédi "szikesedő rét"-en az apci Szuha-melléken és a Somlyón is előfordul, illetve előfordulása még néhány évvel ezelőtt a Lőrinci Zagyva-melléken jelezve volt. (Itt az utóbbi években nem található már meg.)

- Ártéri ligeterdők, ÁNÉR: J6, J4 [Keményfás ártéri erdők és fűz-nyár ártéri erdők]

Az ártéri ligeterdők közül a keményfás ligeterdők (tölgy-kőris-szil ligeterdők) és a puhafás ligeterdők (fűz-nyár ligetek) a Zagyva és nagyobb vízhozamú mellékfolyói mentén és azok öntésterületein képeznek potenciális társulásokat.
A puhafás ligetek az ártereken - a gyakori és tartósabb vízborítást is eltűrve -, a keményfás ligeterdők pedig a magasabb térszinteken - ahová ritkábban öntöt ki a folyó - helyezkednek el. Ma mindössze néhány maradvány-töredékük található meg, "helyükön" leginkább termőföldek és nemesnyáras ültetvények találhatók. Mai maradványterület a már csak igen-igen kis területű, parkerdővé degradált hatvani "kastélykerti tölgyliget", vagy a hatvani Görbeér és Delelő környéki kiterjedtebb, de legfeljebb egy-két hektáros területű fűz-nyárligetek.
Sajátságos puhafás, jellegében ártéri ligeterdő társulás a patakparti fűz-nyárliget amely az Ecséd környéki dombokra és a Hatvantól délre eső, erecskék, patakocskák, vízlevezetők mentén jellemző potenciális társulás. Legszebb maradványai ma az ecsédi patakparti fűz-nyárliget és a Görbeér melletti területek mindössze néhány méteres keskenységű fűz-nyár sávjai. Ez a vegetáció a fák habitusában leginkább az ÁNÉR: J4 jellegzetességeit mutatja, de magassásos, magaskórós aljnövényzettel - a J4 egyfajta "altípusának" tekinthető.

Az ártéri ligeterdők eltűnését, visszahúzódását különösen sajnálhatjuk, hiszen a "vizes" területek mára nagyon "elfogytak". Pedig ezek legértékesebb területeink közé tartoz(ná)nak, több értékes fajnak adva otthont. A békák, gőték és vízkedvelő siklók még ma is megtalálják egyre fogyatkozó élőhelyeiket, de a ligetek lápos, kotus talaját kedvelő fajok mára eltűntek, pedig még régi tájleírások említenek ilyeneket, pl.: a Lőrinci Zagyva-mellékről a kockás kotuliliomot (Frittilaria meleagris).
[Az ártéri ligeterdők társulás-leírását az ÁNÉR - ismertető lapon adjuk meg részletesebben.]

- A hegyi gyertyános-tölgyesek, ÁNÉR: K2 [Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek] potenciálisan is kis kiterjedésűek, hiszen a Somlyó- és Nagy-Hársasnál is magasabb tengerszint feletti magassági zónában (550-850 m) jellemzők. A gyertyános tölgyes társulás maradvány-fragmentumát a Somlyó és a Nagy-Hársas között található, északi kitettségű, hideg mikroklímájú szurdokvölgy peremén talájuk, extrazonálisan. Tulajdonképpen csupán néhány gyertyán és kocsánytalan tölgy fa található itt ma már.
A társulás állományalkotó fajai a gyertyán (Carpinus betulus) és a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Az erdő a gyertyán jól záródó lombkoronája miatt nyáron már fényszegény, ezért a tavaszi, lágyszárú, "geofita" aszpektusa az igazán fajgazdag. Cserjeszintje is ritkás és fajszegény, tulajdonképpen a felnövekvő fák fiataljai adják.