A hatvani térség természetes és természetközeli állapotú vegetációja – 2005

- NYOMTATHATÓ VÁLTOZAT  -

Ez a lap az adatbázison kívüli, és hivatkozásokról nyíló információkon kívüli, képek nélküli szöveget tartalmazza.

Az adatbázist, képeket és a hivatkozások szöveg- és kép-, ábra-tartalmát közvetlenül azokból nyomtathatja.

Bevezetés

Ennek a honlapnak a célja, hogy bemutassa a hatvani térség legfontosabb földrajzi-, tájadottsági-, ökológiai jellemzőit.

Ma már - úgy gondoljuk - túlhaladott szemlélet mind az oktatásban, mind a gyakorlati természetvédelemben, hogy "csak" a védett fajokkal, vagy egy-egy kiemelt védett objektummal foglalkozzunk. A táj egésze, komplex, mindent magába foglaló mivolta adja annak értékét. Mivel az előző években a kistérségi természetvédelmi "értekleltár" a védett fajok és védendő területek tekintetében jórész "elkészült", ezért is fordulunk most a vegetáció felé. A vegetáció az az ökológiai együttes, amely alapját adja a továbbiaknak (az állatvilág búvó-, táplálkozó-, élőhelye). Az anyag aktualitását az is indokolja, hogy készülőben van Magyarország növényzeti örökségének részletes adatbázisa ("FLÓRA"- és "MÉTA"- adatbázisok), melyek részeként tekinthető ez a területi jellemzés is.

Kinek ajánljuk a honlapunkat?

Bárkinek, aki örömét leli benne, hogy megismerkedjen a lakóhelye, környezete ökoszisztémáival. Az általános iskolás, felső tagozatos diákok és gimnazisták egyaránt, adatbázisként használhatják a tanítási órák "kiselőadásainak" elkészítéséhez, a tanulmányi versenyekre való felkészüléshez.
Jó segédanyag lehet a biológia vagy földrajz érettségi vizsgákhoz, diáknak, tanárnak egyaránt. Minden bizonnyal egyetemista-, főiskolás szakdolgozók, TDK-dolgozatot készítők is találnak anyagunkban hasznosítható elemeket...

Úgy véljük, helyi önkormányzataink szakemberei és a gazdálkodók is haszonnal olvashatják, hiszen a talajtípusok, vagy potenciális vegetáció ismeretében érthetjük meg egy területen történő időbeli változásokat, vagy ezek alapján lehet megtervezni a gazdálkodást: pl.: hol, milyen fajösszetételű erdőt célszerű telepíteni vagy meghagyni; hol, milyen gazdálkodást érdemes folytatni (legeltetés, szántóföld, kiskertművelés stb.).

A lapon felhasználjuk a legújabb adatokat, illetve az egyes tudományágakban "legmodernebb" azonosítási-, csoportosítási-, értékelő módszereket és eredményeiket, így pl.: az aktuális- és potenciális vegetáció bemutatásánál az mmÁ-NÉR élőhelylistás kódjait, az egyes élőhelytípusok egyértelmű azonosítása és leírása érdekében.

Áttekintés

A hatvani térség település-szerkezete, vízrajza és domborzati adottságai tekintetében "összecsengés" figyelhető meg: a térség határvonalait olyan természetes határok adják, melyek egyben a Hatvani Kistérség 13 településének közigazgatási területét is lehatárolják. Észak felé haladva: Boldog, Hatvan, Csány, Hort, Heréd, Nagykökényes, Ecséd, Lőrinci, Petőfibánya, Zagyvaszántó, Apc, Rózsaszentmáron és Szücsi tartoznak a Kistérségi Társuláshoz. Ha a térképen megfigyeljük a területet, láthatjuk, hogy a Délnyugati-Mátraalja - Középső-Zagyva-völgy - Hatvan-Gyöngyösi-sík területe, mely dél- és délkelet felé az Alfölddel találkozik, kelet felé a Mátrával, észak és északnyugat felé a szükülő felső-zagyvai területekkel és a Cserhátaljával határos.
Ez a "több behatás alatt is álló" terület éppen ezért, átmeneti helyzete miatt sok érdekességet, különlegességet mutat, például a talajai vagy a vegetációja tekintetében...

"Sajnos" elmondhatjuk, hogy a vegetáció már szinte sehol sem "eredeti", és csak nagyon kis területeken "természetközeli" állapotú - vagy legalábbis ezeknek az állapotoknak az igen kis kiterjedésű töredékei maradtak csak fenn. Ez a terület ugyanis - különösen a lőrinci-, zagyvaszántói, apci területek -, már a legősibb idők óta lakottak - és az ember természetalakító tevékenysége erősen rajta hagyta jeleit a vegetáción is...

A leírt terület a hazai klimatikus viszonyokba a Mátraalja és az Alföld többi találkozási területeihez (pl.: Mátraalja - Gyöngyösi-sík) hasonlóan illeszkedik: a Délnyugati-Mátraalja - Hatvani-sík területén a kontinentális éghajlat dominál, a klíma az erdőssztyepp - erdővegetáció átmenetnek kedvez: az átlaghőmérsékletek kismértékben a melegebb értékek felé tolódnak el (évi átlag: 9-10 °C, a júliusi átlag 20-21 °C), a csapadékmennyiség közepes (550 mm vagy kevéssel felette), a napsütéses órák számára is a közepes értékek (kb. 1900-2000 óra) jellemzők.

A domborzati hatások, a Selypi-medence Zagyva-völgye "szélcsatorna-jellege", és az Apc - Petőfibánya környékén emelkedő vulkáni kúpok még ezen a viszonylag kis területen is további jelentős mikroklimatikus különbségeket alakítanak ki, amelyek elsősorban a csapadék- és hőmérsékleti viszonyok tekintetében mutatkoznak meg. Az 1994-ben végzett mérések szerint például amíg a Somlyó-hegy környékén a hat havi csapadékátlag a vegetációs főperiódusban (március- augusztus) 215 mm volt, addig a Selypi-medencében (csupán, mintegy 4-5 km-rel délebbre) mindössze 155 mm csapadékot mértünk.

Természetesen a kitettségi viszonyok is, kis területen belül jelentősen változnak - de ez a meredeken emelkedő vulkáni kúpok és lankás homok-hordalékkúpok esetén természetes. (Az átlaghőmérsékleteket a kitettségi viszonyok jelentősen befolyásolják ezért mérési adatainkat nem tudjuk az egyes területeken öszevetni ugyanúgy, mint a csapadékviszonyokat.)

Az uralkodó széljárás észak-nyugati, észak-keleti.

A terület mai felszín-morfológiájának és talajadottságainak kialakulásában legnagyobb szerepe a késő miocén kori mátrai utóvulkanikusságnak, a késő-pleisztocén kori lösztakaró kialakulásának és a Zagyva folyó felszínalakító munkájának volt.

A Nagy-Hársas-hegy (Jobbágyi) andezit vulkáni kúpja mintegy 500 m tengerszint feletti magasságig emelkedik, a Somlyó andezitkúpja (Apc) kb. 400 m magaságú, majd Petőfibányától Hatvanig 200 - 150 m magaságú, előbb vulkánikus, riolitbázisú dombok (Kopasz-hegy (Petőfibánya, Apc) és Mulató-hegy (Lőrinci)); majd homok hordalékkúp dombocskák (a Mulató-hegytől a hatvani Szőlőhegyig) következnek. A Szőlő-hegy déli oldala után az Alföld síkjához érünk.
Az Alföldre és a Mátra déli dombvidékeire lerakódott lösztakaró napjainkra már szinte teljesen elvékonyodott, egykori ittlétére, illetve maradványaira leginkább a "löszjelző" macskahere (védett növény a Somlyón) előfordulásából következtethetünk.

A folyó a felsőbb szakaszok vulkáni eredetű alapkőzeteiből kimosott szilikátos hordalékot a Lőrinci-Hatvan közötti hordalékkúpokon (hordalékkúp-síkságon) terítette szét. Hatvan déli területeinek környezetében a Zagyva már jelentősebb mennyiségű agyagot is rakott le.

A terület mai hidrológiai viszonyaira jellemző, hogy döntően a csapadékvíz és hőmérséklet egymáshoz mért viszonyai alakítják ki, mivel a Zagyva-völgyének öntésterületein a régebbi időkben sok helyen megmaradt pangóvizek a folyó gátak közé kényszerítése miatt, ma már sehol sem találhatók meg.

Ezen a "vízhiányos" állapoton segít valamicskét, hogy a Petőfibánya-Lőrinci közötti, balparti zagyva-völgyi szakaszon több anyagnyerő (homok, agyag) kubikgödör található, ugyanitt a selypi cukorgyár ülepítőtavai, az erőműi hűtőtó. A hatvani szakaszon hatvan alatt a sóderbánya-tavak több hektáros kiterjedéssel találhatók. Ugyanitt a mezőgazdasági területek öntözőcsatornái és tározógödrei is némi vízvezető, megtartó szerephez jutnak, főképp a csapadékosabb években. Ezek a tavak és vizes csatornácskák valamelyest át tudják venni a régi Zagyvai mocsárvilág vizes élőhelyeinek szerepét.

Enyhén szemiarid klimatikus viszonyait tekintve a terület az erdőssztyepp - erdő átmeneti vegetációs-klímaövbe tartozik. Kivételt képeznek a nedvesebb Zagyva-árterületek, amelyek folyóártéri puhafás- és keményfás ligeteket képesek megtartani...

Talajok és potenciális vegetáció

A vizsgált területünk érdekessége, hogy a genetikai talajtípus-rendszer szerinti nyolc fő talajféleségből hét megtalálható a területen. Jellegzetesség, hogy többfelé előfordulnak atípusos talajok, melyek a talajképző- és fenntartó folyamatok változásai (pl.: talajvízszint-csökkenés, folyószabályozásból fellépő vízhiány) következtében elveszítik a "tankönyvi" leírásokra hasonlító egyes jellegzetességeiket.

    Talajtípusok

Váztalajok

Jellemzés: A váztalajok típusai (köves, sziklás váztalajok; kavicsos váztalajok; földes kopárok; futóhomok és jellegtelen homoktalajok; humuszos homoktalajok) közül a köves, sziklás váztalajok és a humuszos homoktalajok találhatók a területen. A váztalajok főtípusába azok a talajok tartoznak, melyek képződésében a biológiai folyamatok feltételei csak kismértékben vagy rövid ideig adottak, ezért hatásuk korlátozott. Ez a korlátozás lehet a talajképző kőzet tulajdonságainak következménye, vagy származhat a felszín állandó, gyors változásából. A felszín változásának oka lehet a folytonos és erőteljes vízerózió, valamint a defláció.

Megtalálható:
A köves, sziklás váztalajok többnyire hegyvidékeinken találhatók, olyan helyeken, ahol a tömör kőzet aprózódása és mállása még nem haladt olyan mértékben előre, hogy a növényzet megtelepedésére, magasabb rendű, nagyobb szervesanyag tömeget termelő növénytársulás számára elegendő vizet és tápanyagot tudjon szolgáltatni. Különösen ott találhatók kiterjedten, ahol a talajpusztulás erőteljes és a víz vagy a szél a fizikai aprózódás, valamint a kémiai mállás termékeit közvetlenül keletkezésük után elszállítja. A talajréteg általában 10 cm-nél vékonyabb és kopár, sziklás foltokkal váltakozva fordul elő.

Ilyen területeket az apci Somlyó-hegyen, a Kopasz-hegyen és a Szőlő-tetőn találunk, ahol a vegetáció nyílt- és zárt sziklagyep. Ezek a gyepek több védett növényfajnak adnak otthont.

Humuszos homoktalajokat elsősorban a petőfibányai - lőrinci - hatvani homok hordalékkúp dombvonulatokon találunk. Itt elsősorban az emberi bolygatás (mezőgazdasagi termelés, erdőirtás, egyéb túrások) következményeként történt/történik erózió, defláció, ami a talajtípust fenntartja. Ilyen talaj található a Kisgombosi Öregtölgyes Fás-legelő egy részén is, ahol a vízerózió járul hozzá a talajtípus fennmaradásához.

Ezekben a talajokban a humuszos szint morfológiailag megfigyelhető, de egyéb jele a talajképző folyamatoknak nem mutatkozik. Általában a humusztartalom 1 % körüli, a humuszréteg vastagsága pedig 40 cm-nél nem nagyobb. A humuszos homoktalajok termékenysége a futóhomokénál jobb, nagyobb a víztartó, ugyanakkor jó a vízáteresztő képességük. Nehezebben száradnak ki, és így kevésbé vannak kitéve a szél pusztító hatásának. Tápanyag-szolgáltató képességük gyenge.

Kőzethatású talajok

Jellemzés: A kőzethatású talajok főtípusában azokat a talajokat foglalhatjuk össze, amelyekre az erőteljes humuszképződés, valamint a talajképző kőzet tulajdonságaitól jelentős mértékben függő szerves-ásványi kolloidok kialakulása a jellemző. A kőzethatású talajok vízgazdálkodása szélsőséges. A tavaszi nedves, buja vegetációjú időszak után hosszú, igen száraz nyári időszak következik. A jó szerkezet és a sok szerves kolloid hatására víztároló és vízvezető képességük jó. A hasznosítható víz mennyiségét jelentős mértékben csökkenti, hogy a talajok általában sekély rétegűek. Általánosan jellemző a talajokra, hogy míg a laboratóriumi vizsgálatok igen kedvező tápanyag-szolgáltató képességet mutatnak, a természetben a tápanyagok érvényesülését akadályozza a hosszú, száraz időszak. A kőzethatású talajok tulajdonságait is igen nagy mértékben a talajképző kőzet tulajdonságai szabják meg.

Megtalálható: A kőzethatású talajok típusai (humuszkarbonát talajok; rendzina talajok; fekete nyiroktalajok és ranker talajok) közül területünkön a ranker talajok találhatók.

A nemzetközi szakirodalomban, valamint a hazai erdészeti szakemberek körében a ranker talajtípust a kőzethatású talajok között tartják számon. Ez azokat a talajokat foglalja magában, amelyek tömör, nem karbonátos, szilikátos kőzeten alakulnak ki, és egyebekben megfelelnek a kőzethatású talajok kritériumainak, vagyis termőrétegük sekély, vízgazdálkodásuk és tápanyag-gazdálkodásuk kedvezőtlen.

Az apci Somlyó és Kopasz-hegy és a petőfibányai Szőlő-tető és környezetük andezit-sziklás oldalain találunk ilyen talajokat. Kialakulásuk, fennmaradásuk itt másodlagos, emberi hatások miatt történik - egykori szőlőtermőhelyek lepusztult helyén. Jelenleg értékes füves vegetációt tartanak fenn, pl. az árvalányhajas lejtősztyeppek egy része ilyen talajon található. A talajok kedvezőtlen vízgazdálkodási adottságait a meredek lejtőszögek és a déli-, nyugati kitettségből adódó nagymérvű besugárzás tartja fenn. A szőlőművelés jónéhány évtizede történt felhagyásával a lejtős domboldalakra az egykori löszsztyeppek növényzete terjed vissza, de ezek is gyorsan átalakulnak, már megfigyelhető az erőteljes cserjésedés, fásodás kezdete. A folyamat várhatóan a talajtípus átlakulásával is fog járni: a területre klímazonálisan jellemző barna erdőtalajok felé haladva...

Barna erdőtalajok

Jellemzés: Az ebben a főtípusban egyesített talajok az erdők és a fás növényállomány által teremtett mikroklíma, a fák által termelt és évenként földre jutó szerves anyag, valamint az ezt elbontó, főként gombás mikroflóra hatására jönnek létre. A mikrobiológiai folyamatok által megindított biológiai, kémiai és fizikai hatások a talajok kilúgzását, agyagosodását, elsavanyodását és szintekre tagolódását váltják ki. A karbonátmaradványos barna erdőtalajok; csernozjom barna erdőtalajok; barnaföldek (Ramann-féle barna erdőtalajok); agyagbemosódásos barna erdőtalajok; podzolos barna erdőtalajok; savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok; pangóvizes (pszeudoglejes) barna erdőtalajok; kovárványos barna erdőtalajok közül térségünkben a Csernozjom barna erdőtalajok és a barnaföldek találhatók.

A csernozjom barna erdőtalajok szelvényében két folyamat nyomai dominálnak. Az egyik a kilúgzás, ami a talajtípust a barna erdőtalajokhoz kapcsolja és aminek a következménye a vasas agyagosodás, a másik az erőteljes humuszosodás, ami már a csernozjom talajok főtípusára jellemző. E talajok általában a barna erdőtalajok és a csernozjom talajok elterjedési területének határán találhatók. A talajszelvény felépítésére jellemző az erőteljes, mélyen kialakult humuszos szint, mely gyakran a barna erdőtalaj felhalmozódási szintjébe is belenyúlik, elfedve annak színét és eredeti tulajdonságait. Az agyagtartalomban nincs különbség a kilúgzási és felhalmozódási szintek között. A humusz eloszlása a szelvényen belül megfelel a csernozjom talajokénak.

A barnaföldek (Ramann-féle barna erdőtalajok) azok, amelyekben a humuszosodás, valamint a kilúgzás folyamatához csak az erőteljes agyagosodás és a gyenge savanyodás járul. Ennek következményeként a kilúgzási és a felhalmozódási szint agyagtartalma között nincs lényeges különbség, ugyanakkor mindkét szint több agyagot tartalmaz, mint a talajképző kőzet. A barnaföldek A szintje általában 20-30 cm vastag, barnás, szerkezete morzsás vagy szemcsés, kémhatása gyengén savanyú vagy semleges. Átmenete az alatta levő felhalmozódási szint felé fokozatos, de rövid. Elterjedési területük általában a barna erdőtalajok és a csernozjomterületek szomszédsága.

Előfordulás: A barnaföldek a magasabban fekvő, főként tölgyes erdőterületeink talajai, (pl.: Gombosi tölgyes zárt erdőrészei, Somlyó, Nagy-Hársas déli oldal mélyebb talajú részei.

A csernozjom-barna erdőtalajok a mélyebb Zagyva-völgy és a domboldalak találkozási területei, illetve a Zagyvától távolabbi területek talajai. Ezeken a helyeken már általában inkább telepített akácos erdők vannak, természetesebb (egykori tölgyesekre utaló) aljnövényzettel: pl: Lőrinci dombok, Hatvani-Nagygombosi és Szőlőhegy-melléki területek.

Csernozjom talajok

Jellemzés: E főtípusban azokat a talajokat egyesítjük, amelyekre a humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet kialakulása, a kalciummal telített talajoldat kétirányú mozgása a jellemző. Ezek a talajjellemzők az ősi füves, esetleg kisebb facsoportokkal vegyes (sztyepp, erdőssztyepp-átmenet) növénytakaró alatt bekövetkezett talajképződés eredményei.

A csernozjom talajok esetében lehet talán a legmarkánsabban bemutatni a talajok A, B és C szintekre való tagozódását, ahol az A szint az egyenletesen humuszos felső szintet, a B az átmeneti - (csernozjomok esetében többnyire egyenletesen csökkenő humusztartalommal bíró) - szintet, a C pedig a talajképző kőzetet jelöli.

A csernozjom talajok jellemzője a gazdag tápanyag-készlet (nitrogén-, foszfor-, kálium), kiváló vízgazdálkodás: jó vízmegkötő és egyben jó vízáteresztő képesség is. A füves vegetáció miatt és/vagy a külső tápanyag-utánpótlás hatására (pl.: öntés csernozjomok) a humusztartalom és a szervetlen kolloidtartalom is magas, ezért kiváló termőföldek.

Mivel ilyen "jó" tulajdonságokkal rendelkeznek, sajnos a legtöbb "ősgyep"-területünk már megszűnt, termőfölddé változott. A termőföld-csernozjomok viszont az állandó bolygatás hatására többnyire leromlottak, tápanyagkészletük csökken, kedvező talajszerkezetük degradálódik.

Megtalálható: Az öntés csernozjomok; kilúgzott csernozjom talajok; mészlepedékes csernozjom talajok; és réti csernozjom talajok közül a területünkön a mészlepedékes és a réti csernozjom található meg. Az előbbi hazánk fő csernozjomtípusa, nevét arról kapta, hogy általában 30-70 cm mélység között, mészlepedék vonja be a szerkezeti elemeket, vagyis a talajmorzsákat. A lepedékes réteg - különösen szárazon - világos színű, szürkés árnyalatú, és igen könnyen esik szét szerkezeti elemeire. A mészlepedék e talajtípus sajátos dinamikájának következménye, melyben váltakozva következnek a kilúgzás, vagyis a szénsavas mész kioldásának és a lepedékképződés, vagyis a szénsavas mésznek a talajoldatokból való kicsapódásának időszakai. A kilúgzás az ősztől tavaszig tartó átnedvesedéssel esik egybe, a lepedékképződés pedig a nyári kiszáradás és a talajoldatok betöményedésének következménye.

Térségünkben a Gyöngyös-Hatvani-sík folyóvölgyektől távolabbi területein kiterjedt. Jelenleg szinte mindenhol szántóföldek, gyümölcsöskertek találhatók ezeken a területeken.

A réti csernozjomok kialakulásukra és tulajdonságaikra jellemző, hogy a csernozjom jellegű humusz-felhalmozódást gyenge vízhatás kíséri. A vízhatás lehet a talajvíz közelségének vagy a mélyedésekben összefutó belvíznek az eredménye. A humuszos szintek színe sötét: barnásfekete, fekete. Az egyes szintek egymás közötti átmenete élesebb és rövidebb. A csernozjom B-szintnek az A-szinthez viszonyított vastagsága a réti csernozjomokban kisebb. Kora tavasszal túlnedvesedésre hajlamos.

Területünkön azokon a helyeken alakult ki, ahol a domboldalakról és a Zagyva hordalékkúp-síkság magasabb részeiről lefolyó erek, patakok szétterülnek, de komolyabb öntést nem végeznek: inkább csak a talajvízszintet emelik. Ezeken a helyeken is igen "jó" terőföldek vannak, pl: a horti-, csányi termőföldek, hatvani sertéstelep környéke.

Mivel ezek a talajok jó "legelőgyepek" alatt fejlődtek, több helyen állattartás települt rájuk (pl.: horti tehenész-telep.) Sajnos az intenzív legelőgazdálkodás, állati eredetű "felültrágyázás", trágyabemosódás nagy területen degradálta ezt a talajt.

Szikesek

Jellemzés, előfordulás: A szoloncsák talajok; réti szolonyec talajok; szoloncsák-szolonyec talajok; sztyeppesedő réti szolonyec talajok és másodlagos elszikesedett talajok közül a kismértékű szikesedéssel jellemezhető másodlagos szikesek találhatók területünkön.
Kialakulásában és tulajdonságaiban a vízben oldható sók (főként nátriumsók) és felfelé történő talajvízáramlás játszanak szerepet. A sók részben a talajoldatban oldott állapotban, részben pedig a talajkolloidok felületén megkötve, vagy kristályos sók alakjában találhatók meg. A nátriumsók három formájának mennyisége, minősége és aránya szabja meg a szikes folyamatok jellegét és ezzel együtt a szikes talaj tulajdonságait. A szikesség mértékének növekedésével párhuzamosan csökken a talajok termékenysége, mert romlanak a fizikai és kémiai tulajdonságok.
Hazánkban és általában a mérsékelt égövben a sófelhalmozódás alapvető oka a talajvíz közelsége és sótartalma. A párologtató vízgazdálkodási típus következményeként a fölfelé áramló talajnedvesség víztartalma tehát a légkörbe távozik, a vízben oldott sók pedig a talajban maradnak. Ennek következménye a lúgos kémhatás, a szerkezet leromlása, valamint a rossz vízgazdálkodás. A felhalmozódott sók minőségétől és arányától függ azok káros hatása. A fizikai és a kémiai hatásokat tekintve legkárosabb a nátriumos és a karbonátos sófelhalmozódás.
Szikes talajainkat a mezőgazdaság szempontjából kedvezőtlennek, értéktelennek jellemezzük, ugyanakkor természeti, természetvédelmi szempontból rendkívül értékesek, mert változatos típusaik, térszinti- és mintázati mozaikosságuk, talajvíz-magassági változékonyságuk, sókészlet-változatosságuk a vegetáció nagyfokú változatosságát alakítja ki.

A területünk szikesei kis kiterjedésűek, a réti talajtípusok másodlagos elszikesedése indult meg rajtuk. A csányi szikes rét a Szarv-ágy patak mentén talajmélyedésben húzódik, jól elülönül a környező szántóföldektől. Mozaikos, magasabb-alacsonybb térszintekre különül, a kezdődő szikesedést a sóvirág tömeges jelenléte mutatja. A horti tehenészettől délre, délkeletre eső területek szikes foltján és a Csánytól dél-délkeletre eső (jászágói) területeken a sóvirágon túl a szikipozdor, sziki cickafark is jelen van. Ugyancsak megtaláljuk a sóvirágot, de már csak szálanként, elvétve itt-ott a Boldogtól délre eső Zagyva-menti, szántóföldi mezsgyéken. Ez arra utal, hogy itt is szikesedő réti vegetációt törtek fel mezőgazdasági művelés céljára.
Ezek a területek a jászsági és Dél-hevesi, nagyobb kiterjedésű "valódi" szikesek elterjedésének legészakibb határai.

Réti- és öntéstalajok

Jellemzés, előfordulás: A szoloncsákos réti talajok; szolonyeces réti talajok; típusos réti talaj; öntés réti talajok; lápos réti talajok; csernozjom-réti talajok alaptípusai közül területünkön előforduló réti talaj-fajták meghatározása nem egyszerű feladat, a sok átmenet, atípusos talajforma miatt. Mégis, azt mondhatjuk, a csernozjom-réti talaj, típusos réti talaj és szikesedő réti talaj (lásd a szikeseknél) fordul elő.

A réti talajok főtípusába azokat a talajokat soroljuk, amelyek keletkezésében az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet. Ez lehet az időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek (mindkettőt indokolják a Zagyva, Galga folyó és mellékfolyóik, pl.: a Szuha- és Nógrádi-patak, valamint a dombokról lefutó patakocskák) a következménye. A vízhatásra beálló levegőtlenség jellegzetes szervesanyag-képződést és az ásványi részek redukcióját váltja ki. A réti talajok tulajdonságait a tapadós, fkete vagy szürke, erősen reduktív közegben képződött humuszanyagokkal, a nehéz művelhetőséggel, a foszfor erős megkötődésével, valamint a nitrogén tavaszi nehéz feltáródásával jellemezhetjük.

A nyers öntéstalajok; humuszos öntéstalajok és lejtőhordalék talajok közül a humuszos öntéstalaj fordul elő, mely végigkíséri a Zagyva folyó medrét. Erre a talajtípusra jellemző, hogy a biológiai tevékenység talajtömegre gyakorolt hatását az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó üledék gátolja. A növénytakaró és az állatvilág ezért mindig újabb és újabb felszínre hat, hatásuknak tehát nem marad tartós és jellegzetes nyoma. Nincs a szelvényekben szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek csak az üledék tulajdonságaitól és nem a talajképző folyamatok hatásától függenek. Mint vízben lerakódott anyagban, mely a folyók árterén továbbra is víz hatása alatt állott, a hidromorf bélyegek jól felismerhetők, de ezek nem oly erősek és jellegzetesek, mint a réti talajokban.

Megjegyzendő, hogy a Zagyva völgy réti- és öntéstalajain ma már a "továbbfejlődésük" figyelhető meg: például a csernozjomosodás - hiszen ahol nem szántóföld -, a területek legjelentősebb része gyep, vagy jellegtelen aljnövényzetű és cserjeszintű ültetvényerdő. A folyó(k) kiöntései már jó néhány évtizede nem hozhatnak újabb öntéshordalékot, illetve nem tartanak fenn magas talajvízszintet.

---

    Potenciális vegetáció

A Potenciális vegetáció társulás-típusai

- Cseres-tölgyesek, ÁNÉR: L2a [Cseres-kocsánytalan tölgyesek]

A cseres-tölgyesek a Petőfibánya-apci részeken, a 250-400 m magasságú domboldalakon (Kopasz-hegy, Somlyó) találhatók potenciálisan. Ma itt néhány foltban (Somlyó tölgyerdei) ténylegesen is jelen van cseres-tölgyes, de a legnagyobb részt már gyepvegetáció vagy művelt "földek" találhatók a helyén.

A cseres-tölgyes társulás állományalkotó fajai a kocsánytalan tölgy és a csertölgy, melyek laza, kevéssé záródó lombkoronaszintet adnak, ezért az ilyen tölgyes cserjékben és lágyaszárúakban is gazdag. Jó állapotú cseres-tölgyesben akár 15-20 fa- és cserjefaj, 70-80 lágyszárú faj is jelen lehet.

- Tatárjuharos lösztölgyesek, ÁNÉR: M2 [Nyílt gyepekkel mozaikos lösztölgyesek]

A tatárjuharos lösztölgyesek elsősorban lösz alapkőzeten fejlődtek. A löszréteg területünkön az Apc-petőfibányai, déli-délnyugati kitettségű "domboldalakon", a Hatvan-ecsédi "lankák" déli oldalain volt jelentős. A lösztölgyeseknek ma már maradványai sem találhatók meg, helyüket szinte mindenütt termőterületek, illetve egykori szőlőművelés felhagyott helyein újratelepülő gyepek foglalják el.

A tatárjuharos lösztölgyes állományalkotó fajai a tatárjuhar, a kocsányos- vagy kocsánytalan tölgy (déli domboldalakra felhúzodott erdőfoltok esetében). A társulásba gyakorta "keveredik" csertölgy is. A cseres-tölgyeshez hasonló fajgazdagságú. Egykori jelenlétére a mezsgyeterületeken ma is jelenlévő tatárjuharokból is következtethetünk.

- Homoki tölgyesek, ÁNÉR: L5, M4 [Alföldi zárt kocsányos tölgyesek és nyílt gyepekkel mozaikos homoki tölgyesek]

A homoki tölgyesek a Petőfibánya-Lőrinci-Hatvan vonalon, a Zagyva mellett húzódó, 250-150 m tengeszint feletti magasságú homok hordalékkúp-síkságon helyezkednek el potenciálisan. Egy homoki tölgyes társulás-típus állományalkotó faja a kocsányos tölgy. Az erdő lehet zárt, a tölgyek jellegzetességéből adódóan fényben gazdag: fajgazdag cserje- és gyepszintű, vagy nyíltabb gyepterületekkel mozaikos.

Ma a potenciális homoki tölgyesek helyén termőföldek, felhagyott szántók vagy akácos ültetvények találhatók. Kivételt képez a kisgombosi Öregtölgyes, amelyet még több helyen is említünk, több különlegessége miatt is. A petőfibányai (régebbi nevén Pernyepuszta) "zsidótemető" és a lőrinci "Cseremonta", "Csurgó" és Mulató-hegy környékén idős emberek elbeszélései és régebbi tájleírások szerint értékes "tölgyespuszta" vegetáció volt, ahol a keresztes vipera és a tarka sáfrány (Crocus reticulatus) is megtalálható volt, melyek sajnos mára már eltűntek. A "tölgyespuszta" helyén ma leginkább erdőültetvények - főként akácosok - és művelt termőföldek vagy felhagyott művelés degradált gyepei találhatók. Ilyen, homoki tölgyesek helyén telepített akácosok például még a Hatvantól déli-délkeleti irányba eső kisebb erdőültetvények is.

A nagyobb kiterjedésű, déli- délkeleti elhelyezkedésű löszpuszták kívül esnek a térségünkön, de közelségük miatt az északi irányba felhúzódó, lepusztult löszterületeken éreztetik hatásukat. A Zagyva és mellékfolyói (pl.: Ágói-patak, Bér, Szuha) "zöld folyosó"-ként szolgálnak egyes löszkedvelő fajok, löszpusztai vegetáció-elemek északra történő "felhúzódásához". Ilyen például a macskahere (Phlomis tuberosa) is, amely az ecsédi "szikesedő rét"-en az apci Szuha-melléken és a Somlyón is előfordul, illetve előfordulása még néhány évvel ezelőtt a Lőrinci Zagyva-melléken jelezve volt. (Itt az utóbbi években nem található már meg.)

- Ártéri ligeterdők, ÁNÉR: J6, J4 [Keményfás ártéri erdők és fűz-nyár ártéri erdők]

Az ártéri ligeterdők közül a keményfás ligeterdők (tölgy-kőris-szil ligeterdők) és a puhafás ligeterdők (fűz-nyár ligetek) a Zagyva és nagyobb vízhozamú mellékfolyói mentén és azok öntésterületein képeznek potenciális társulásokat.

A puhafás ligetek az ártereken - a gyakori és tartósabb vízborítást is eltűrve -, a keményfás ligeterdők pedig a magasabb térszinteken - ahová ritkábban öntöt ki a folyó - helyezkednek el. Ma mindössze néhány maradvány-töredékük található meg, "helyükön" leginkább termőföldek és nemesnyáras ültetvények találhatók. Mai maradványterület a már csak igen-igen kis területű, parkerdővé degradált hatvani "kastélykerti tölgyliget", vagy a hatvani Görbeér és Delelő környéki kiterjedtebb, de legfeljebb egy-két hektáros területű fűz-nyárligetek.

sajátságos puhafás, jellegében ártéri ligeterdő társulás a patakparti fűz-nyárliget amely az Ecséd környéki dombokra és a Hatvantól délre eső, erecskék, patakocskák, vízlevezetők mentén jellemző potenciális társulás. Legszebb maradványai ma az ecsédi patakparti fűz-nyárliget és a Görbeér melletti területek mindössze néhány méteres keskenységű fűz-nyár sávjai. Ez a vegetáció a fák habitusában leginkább az ÁNÉR: J4 jellegzetességeit mutatja, de magassásos, magaskórós aljnövényzettel - a J4 egyfajta "altípusának" tekinthető.

Az ártéri ligeterdők eltűnését, visszahúzódását különösen sajnálhatjuk, hiszen a "vizes" területek mára nagyon "elfogytak". Pedig ezek legértékesebb területeink közé tartoz(ná)nak, több értékes fajnak adva otthont. A békák, gőték és vízkedvelő siklók még ma is megtalálják egyre fogyatkozó élőhelyeiket, de a ligetek lápos, kotus talaját kedvelő fajok mára eltűntek, pedig még régi tájleírások említenek ilyeneket, pl.: a Lőrinci Zagyva-mellékről a kockás kotuliliomot (Frittilaria meleagris).

[Az ártéri ligeterdők társulás-leírását az ÁNÉR - ismertető lapon adjuk meg részletesebben.]

- A hegyi gyertyános-tölgyesek, ÁNÉR: K2 [Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek] potenciálisan is kis kiterjedésűek, hiszen a Somlyó- és Nagy-Hársasnál is magasabb tengerszint feletti magassági zónában (550-850 m) jellemzők. A gyertyános tölgyes társulás maradvány-fragmentumát a Somlyó és a Nagy-Hársas között található, északi kitettségű, hideg mikroklímájú szurdokvölgy peremén talájuk, extrazonálisan. Tulajdonképpen csupán néhány gyertyán és kocsánytalan tölgy fa található itt ma már. A társulás állományalkotó fajai a gyertyán (Carpinus betulus) és a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Az erdő a gyertyán jól záródó lombkoronája miatt nyáron már fényszegény, ezért a tavaszi, lágyszárú, "geofita" aszpektusa az igazán fajgazdag. Cserjeszintje is ritkás és fajszegény, tulajdonképpen a felnövekvő fák fiataljai adják.

Területünk flórája ma már nem mindenütt mutatja azt a képet, amelyet néhány száz vagy egy-két ezer évvel ezelőtt. Ez időtartam alatt a klímaviszonyokban nem következett be jelentős, a flóraösszetételre is ható változás, de az ember tájalakító tevékenysége már jelentősen befolyásolta a növényvilágot.

A potenciális vegetáció az a "növényzet-összetétel" (pl.: növénytársulás), amely egy terület klimatikus viszonyainak (elsősorban csapadék/hőmérséklet viszonyainak, vízviszonyainak és talajadottságainak) legjobban megfelel.

Azt, hogy hol, milyen potenciális vegetáció a jellemző, a helyi adottságok figyelembe vételével állapítjuk meg, de nagyon sokat segít ebben a pollenanalízis is: a régebbi idők talajban eltemetőtött virágporainak vizsgálatával megmondható, hogy mely időszakokban, milyen növényzet volt az adott területen.

A potenciális vegetáció térképe mutatja, hogy ha az emberi hatások nem befolyásolták volna a növényzet összetételét, megjelenési formáit, akkor milyen vegetáció lenne ma - illetve milyen vegetáció volt "régebben" - a területen.

A vegetáció fejlődésére, a szukcesszióra az a jellemző, hogy a végső, ún. klimax társulása minden esetben valamely fás vegetáció-típus: erdőtársulás. Kivételt képeznek azok a helyek, amelyek egy közbülső - gyepes - szukcessziós stádiumban stagnálnak, akár hosszú ideig is, ha valamely környezeti tényező (csapadék, hőmérséklet) miatt a terület (még) nem alkalmas a fás vegetáció megtartására.

---

C (2005): MZs

Ismertető

ÁNÉR-leírások - ismertető

ÁNÉR-kód és leírások: Az általános nemzeti élőhelyosztályozó rendszer szerinti kód (Bölöni János, Kun András, Molnár Zsolt: "Magyarország növényzeti örökségének felmérése és öszehasonlító értékelése" - munkaanyag - Vácrátót, 2003).

A definíció néhány mondatos leírás, mely tartalmazza az adott élőhely legfőbb ismérveit. A termőhely-jellemzésnél a legfontosabb abiotikus felfeltételek (klíma, alapkőzet, kitettség, domborzat, vízellátottság), valamint a magasági- és földrajzi elterjedés található. Az állománykép az élőhely legfőbb külső megjelenési formáit, szerkezeti tulajdonságait és azok változatosságát ismerteti. A jellemző fajok az élőhely legfőbb állományalkotó, tömeges, karakterisztikus, illetve állapotjelző fajai.

A legtöbb élőhelynek több altípusa van, amelyből a területünkön jellemző(k) leírását adjuk meg az adott vegetációtípus területi bemutatásánál.

Leírások a területünkről - ismertető

Saját felmérések, megfigyelések alapján a területünkön előforduló legfontosabb vegetációtípusokat adjuk meg a teljes hazai ÁNÉR-listából kiemelve.
A térképen jelzett vegetációtípusok egyedi sajátosságainak, főbb fajainak, állapotának leírását adjuk meg, a teljes ÁNÉR-listából vett, területünkön meglévő altípusok és azok természetességének megjelölésével, ahol szükséges, természetvédelmi tudnivalók, javaslatok megadásával is.

A térképen a legnagyobb kiterjedésű, legjellemzőbb vegetációtípust jelöljök szín- és ÁNÉR-kódjával, ezeken túl még kisebb foltok előfordulhatnak azokból az élőhelytípusokból, melyeket az ÁNÉR-általános leírásaink bemutatnak.

A felmérés - több okból is - nem lehet teljes, azonban a területek 80-90%-át bizonyára felderítettük. Figyeljük meg, hogy milyen kevés természetes és természetközeli állapotú területet találunk. Így van ez, hiszen szinte mindenütt termőföldek, ültetvények, kezelt területek vannak. A természetközeli állapotú vegetáció erősen visszaszorult, és bolygatott, művelt területek közé ékelődik.

Ha felhagynánk a műveléssel, a természetes vegetáció előbb-utóbb visszahódítaná a felszabadult területeket, de sajnos, a környezeti adottságok kedvezőtlen irányú változása miatt már a társulások regenerációs potenciálja is erősen csökkent; pl.: a felhagyott szántókon ruderália alakul vissza, pl.: a mocsárrét-fajkészlet helyett szárazföldre terjedő nádas-gyomosok hódítanak.

Legfontosabb természetvédelmi feladatunknak kell tekintenünk, hogy a megmaradt, valamelyest is természetközeli állapotú területeket óvjuk!

---

    Nádasok, nedves gyepek, magaskórósok

ÁNÉR-leírások [B1a, B2, B5, D34, D5]

· ÁNÉR-kód: B1a [Nem tőzegképző nádasok, gyékényesek és tavikákások]

Definíció: Vizek, vízpartok magas, legyökerezett, tőzeget nem képző, sűrű, lágyszárú növényzete a Phragmites australis (nád), a Typha latifolia és a T. angustifolia (széleslevelű gyékény és keskenylevelű gyékény) fajok valamelyikének vagy keverékének a dominanciájával.
Termőhely: A folyók, lassú folyású patakok hullámterének, tavak, holtágak parti zónájának a vegetációs periódus legalább egy részében vízzel borított részei. Leggyakoribb, hogy a növények állandóan vízben állnak.

Állománykép: Magas (2-3 méteres) jórészt elég homogén növényzeti foltok. Viszonylag fajszegények, jellemző a sarjtelep-képződés. Pusztuló nádasokban gyakori a babásodás, amikor a nyílt víz felé megbomlik a nádas egysége és különálló kis telepek alakulnak ki.
Jellemző fajok: A jellemző fajok a Phragmites australis (nád), Typha latifolia (széleslevelű gyékény), T. angustifolia (keskenylevelű gyékény) és a Schoenoplectus lacustris (tavi káka). Az alsóbb szintek fajai: Calystegia sepium, Carex acutiformis, C. riparia, Galium palustre, Lycopus europaeus, Lythrum salicaria, Mentha aquatica, Oenanthe aquatica, Rorippa palustris, Solanum dulcamara, Scutellaria galericulata, Sparagnium erectum, Stachys palustris.
Vegetációs és táji környezet: Vizes élőhelyeken szinte mindenütt közönséges. Partokon, nedves mélyedéseken is általában megtalálható. A nyílt vízfelületek felé tavikákással, gyökerező vagy lebegőhínárral, a part felé puhafaligettel, magassásréttel vagy mocsárréttel lehet szomszédos.

· ÁNÉR-kód: B2 [Harmatkásás, békabuzogányos mocsári-vízparti növényzet]

Definíció: édesvizek, vízpartok közepes magasságú, többnyire laza szerkezetű növénytársulásai által jellemezhető, napfényes, általában sekélyvizű, pionír jellegű élőhelyei, amelyek hosszabb-rövidebb idő alatt (évek-évtizedek) nádasokká vagy sásosokká alakulhatnak át.
Jellemző, illetve domináns fajaik: Glyceria maxima, Sparganium erectum, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea, Glyceria notata, Sagittaria sagittifolia, Leersia oryzoides, Acorus calamus. Ide soroljuk a parti növények által létrehozott, monodomináns úszógyepeket is.
Termőhely: Ökológiailag nem egységes élőhely. Az egyes idetartozó társulások ökológiai igényei a domináns fajéhoz igazodnak. Közös ökológiai sajátság a tartós (de nem egész éven át tartó) vízborítás és - kevés kivétellel (pl.: lápok, holtágak) - a legalább lassú vízáramlás. Részben idetartoznak a friss vizű patakokat és a sebesebb folyókat kísérő nádas jellegű társulások, amelyek oxigénben gazdag, de tápanyagokban szegényebb vizekben, kavicsos vagy agyagos aljzaton nőnek. Másrészt ide sorolhatók azok a meleg állóvizekben vagy lassú folyású eutróf vizekben növő alacsony nádas jellegű növénytársulások, amelyek kemény (agyagos, márgás vagy homokos) aljzaton nőnek.

Állománykép: Többnyire 1-1,5 m magas, viszonylag lazább szerkezetű (olykor azonban tömött), gyakran kétszintű társulások, amelyeket főleg olyan évelő növények alkotnak, amelyek a változó vízellátottságú, amfibikus parti zónához alkalmazkodtak. A magjuk elsősorban itt csírázik ki, de az elárasztást is jól elviselik. Kevés fajból álló társulások, melyek általában az erős kompetíció által kialakított, jellemzően klón-, illetve sarjtelep által meghatározott állományokat alkotnak. Az áramló vizek menti élőhelyeken előtérbe kerülnek a kisebb kompetitív erővel, de a változó környezethez jobban alkalmazkodó fajok (Sparganium erectum subsp. neglectum, Glyceria notata, G. fluitans, Nasturtium officinale). Felső szintjükben többnyire egy faj uralkodik, alsó szintjükre kisebb termetű, törékeny szárú kétszikű növények jellemzőek. Állományaik, társulástól függően néhány m2-es kiterjedéstől hektárnyi területűig terjedhetnek.

Jellemző fajok: Felső szintben: Acorus calamus, Glyceria maxima, G.notata, G. fluitans, Sparganium erectum, Leersia oryzoides, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea, Catabrosa aquatica, Belura erecta (Sium erectum). Alsó szintben: Rorippa anphibia, Nasturtium officinale (ritkán önállóan is), Myosotis palustris, Stellaria uliginosa, Veronica anagallis-aquatica, V. beccabunga.

Vegetációs és táji környezet: Hegy- és dombvidéki patakpartok, kiszélesedő öblözetek, átfolyások szétterülő, de valamelyest mindig áramlásban lévő vizek. Alföldi lassú folyók, holtágak, lefűződő meanderek, kiszélesedő partszakaszok, ahol az áramlások lelassulnak, ritkábban hullámterek pangóvizei. Holtágak május végénél ritkán hosszabb ideig, vízzel maximium 30 cm-re borított partjai, laposai, amelyek nyár közepére rendszerint kiszáradnak. Egyéb mesterséges vizes élőhelyek: csatornák, árkok, hullámtéri anyagárkok, szántók és lápok érintkezési vonalai.

· Ánér-kód: B5 [Nem zsombékoló magassárrétek]

Definíció: Legalább időszakosan vízzel borított, tápanyagban jól ellátott termőhelyen kialakuló gyepes társulások, amelyekre jellemző, hogy a növényzet növekedése révén szembetűnő felszíni egyenlőtlenségek csak kivételesen jönnek létre. A növényzet alatt tőzegképződés rendszerint nem folyik. A domináns fajok a következők lehetnek: Carex acuta (=C. gracilis), C. acutiformis, C. disticha, C. melanostachya, C. otrubae (=C. cuprina), C. riparia, C. vesicaria, C. vulpina.

Az állományok minimális kiterjedése kb. 10 m2. Az idegenhonos (többnyire inváziós) fajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely: Általában eutróf vizes élőhelyeken találhatóak, jellemzően időszakosan elöntött területeken (ártereken). Nyílt vizek parti zónájában feltöltődési stádiumként jelennek meg. Többnyire ásványi üledéken alakulnak ki, de tőzegen is előfordulnak. A vízszint és a talajnedvesség a zsombékosokhoz képest nagyobb, kevésbé kiszámítható ingadozásokat mutat. Ezzel, valamint a gyakori iszaplerakódással van összefüggésben, hogy talajukban kedvezőbbek a feltételek a szerves anyagok lebomlása számára.

Állománykép: Többnyire tarackoló sásfajok alkotta egyenletes, szőnyegszerű állományok. A gyep magassága rendszerint eléri a fél métert, a sások levele gyakran és jellemzően ívesen hajló, visszabókoló.

Jellemző fajok: Az említett domináns fajokat gyakran kísérik a magassásosokra általában jellemző fajok, pl.: Lythrum salicaria, Lysimachia vulgaris, Galium palustre, továbbá a Ranunculus repens, Iris pseudacorus, Eleocharis palustris.

Vegetációs környezet: Tipikusan ártereken, tóparti zonációban, mocsárrétek mélyedéseiben találjuk állományaikat, amelyek rendszerint nádasokkal, gyékényesekkel, harmatkásásokkal, virágkákás, csetkákás mocsarakkal, zsombékosokkal, láperdőkkel, lápcserjésekkel, üde láprétekkel, kékperjés rétekkel vagy mocsárrétekkel érintkeznek.

Nedves gyepek és magaskórósok

· Ánér-kód: D34 [Mocsárrétek]

Definíció: A vegetációs időszak jelentős részében üde (tavasszal gyakran vízállásos, de nyárra kiszáradó), nem tőzegesedő talajok szikes fajokban szegény magas füvű rétjei. Leginkább a domináns fűfajokról (Agrostis alba, Alopecurus pratensis, Deschampsia caspitosa, Festuca arundinacea, F. pratensis, Poa pratensis, P. trivialis, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) ismerhető fel, de ezek egy része más élőhelyeken is dominálhat. Mellettük mindig jelentős mennyiségben előfordulnak réti kétszikű fajok is. Az idegenhonos (többnyire inváziós) fajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely: Általában vízfolyások mentén, ligeterdők irtásrétjeiként jelennek meg állományaik. Ritkábban lápmedencék szélein is előfordulnak. Talajuk réti-, öntés- vagy lejtő hordaléktalaj, lápi (tőzeges) talajon csak ritkán fordulnak elő (ilyenkor az egykori láprétek helyét foglalják el és általában kékperjés láprétekkel alkotnak komplexet). A talaj C és esetenként B szintjében enyhe sófelhalmozódás (szikesedés) előfordulhat (szoloncsákos és szolonyeces réti talajok), de "valódi" szikes talajon nem fordulnak elő. A talaj vízszint változó, de a felszín tartósan nem közelíti meg, tőzegképződés nincs.

Jellemző fajok: Fejlett, fél-egy méteres, egyenletesen magas gyepeket képző fajok alkotják a növényzet felső szintjét. A szárazodó vagy degradálódó állományok esetében az átlagos magasság csökken, emellett nagyobb arányban jelennek meg alacsonyabb füvek (Festuca pseudovina, Poa angustifolia, Bromus mollis (B.hordeaceus). A kísérő fajok többsége más élőhelyeken is előfordulhat, alig van ehhez az élőhelyhez kötődő faj. A fajösszetétel erősen függ a vízellátottságtól. A nedvesebb állományok jellegzetes fajai gyakran a kékperjés láprétekkel [D2] közös fajok: Thalictrum flavum, Sanguisorba officinalis, Angelica sylvestris, Carex panicea, Taraxacum palustre, Serratula tinctoria, Succisella inflexa, Cardamine pratensis, Gratiola officinalis, amelyekhez a magassások ide is áthúzódó fajai is csatlakoznak (pl.: Carex vulpina, C. gracilis, C. riparia, C. acutiformis, Iris pseudacorus, Symphytum officinale, Stachys palustris, Galium palustre, Lysimachia vulgaris). A ligeterdők helyén kialakuló mocsárréteken néhány, eredetileg ligeterdei faj is jellemző, pl.: Leucojum aestivum. A relatíve szárazabb állományokban gyakrabban jelennek meg a kaszálórétekkel közös fajok: Dactylis glomerata, Trifolium pratense, Leontodon hispirus, L.autumnalis, Gallium yerum, Pastinaca sativa. Szinte minden típusban megtalálható, jellemző fajok a Ranunculus acris, R. repens, Trifolium repens, Taraxacum officinale, Potentilla reptans, Lysimachia nummularia, Lychnis flos-cuculi, Inula britannica.
Vegetációs környezet: Extenzív tájhasználat esetén állományaik üde kaszállórétekkel [E1], láprétekkel [D1], kékperjés rétekkel [D2], magaskórósokkal [D5, D6], magassásosokkal [B4,B5], higrofil erdőkkel [J], ritkábban szárazgyepekkel [H] határosak, vagy azokkal mozaikolva fordulnak elő. Ilyenkor a konkrét fajösszetételét erősen befolyásolják a szomszédos élőhelyek. Sajnos azonban gyakran csak szántóföldekkel körülvett állományait találjuk meg, amelyek sokszor már nem ide, hanem az [OB]-be tartoznak.

· Ánér-kód: D5 [Patakparti és lápi magaskórósok]

Definíció: Állandó, jó vízellátottságú, elsősorban hegy- és dombvidéki, ritkábban alföldi terülteken kialakuló, 1-2 m magas, dús lombú, nagy levélfelületű kétszikű fajok (Petasites hybridus, Angelica sylvestris, Cirsium oleraceum, Filipendula ulmaria, stb.) uralta, gyakaran fajszegény jellegű, üde növényzet. Az idegenhonos (többnyire inváziós) fajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.
Termőhely: A patakparti magaskórósok általában hegy- és dombvidéki patakpartok mentén, friss vízellátottságú helyeken, égerligetek, mocsarak, magassásosok, ritkábban keményfaligetek szegélyén vagy helyén, lejtőhordalék és öntés talajokon, pseudoglejes barna erdőtalajokon jönnek létre. A lápi magaskórósok lápmedencékben, lassú folyású vizek mentén, láprétekkel, láperdőkkel, lápokkal érintkezve, réti vagy lápos réti talajokon alakulnak ki. A buja növényzet állományklímája párás, fülledt. Az Alföldön a Nyírség és a Turján vidék kivételével ma már ritkák. A sisakvirágos magaskórósok hegyvidéki karsztfelszínek fagyzugos töbreinek oldalában, északi kitettségben jönnek létre.

Állománykép: Magas növésű, zárt állományait dús lombú, nagy levélfelületű kétszikűek uralják. Gyakran keskeny szegélynövényzetet alkotva, szalagszerűen kísérnek égerligeteket, völgyalji gyertyánelegyes erdőket vagy azok lékeiben válnak uralkodóvá. Lápmedencékben és széles talpú, nyitott völgyekben állományaik kiszélesednek. Az idetartozó növénytársulások többnyire fajgazdagok, de vannak monodmonináns, fajszegény típusok is, pl.: Aegopodio-Petasitetum hybridi, vagy egyes patakmenti Equisetum telmateia állományok.

Jellemző fajok: elsődlegesen Petasites hybridus, P. albus, Angelica sylvestris, Cirsium oleraceum, C. rivulare, Filipendula ulmaria, Geranium palustre, valamint Equisetum telmateia, Hypericum tetrapterum, Epilobium hirsutum, Lysimachia vulgaris, Eupatortium cannabium, Iris pseudacorus, Lythrum salicaria, Sanguisorba officinalis, Aegopodium podagraria, Thalictrum flavum, Senecio fluviatilis, Veronica longifolia (Pseudolysimachion longifolium), Heracleum sphondylium, Chaerophyllum aromaticum, C. hirsutum, Impatiens noli-tangere, Valeriana officinalis, Caltha palustris subsp. laeta, Nasturtium officinale, Sonchus palustris, Rumex aquaticus, Dorycnium austriacum, Mentha longifolia, Scrophularia umbrosa, Scirpus sylvaticus, Calystegia sepium, Gelopsis speciosa, Urtica dioica.

További ritka, védett fajaik: Aconitum variegatum subsp. gracile, Orobanche flava, Telekia speciosa, Campanula latifolia, Iris sibirica, Trollius europaeus, Hemerocallis lilio-asphodelus, Matteuccia struthiopteris, Achillea ptarmica, Aruncus sylvestris (A. dioicus), Ranunculus lingua.
A jellemző fajok közül sok hegyvidéki elterjedésű, amelyek az Alföld fajszegényebb, kevésbé karakteres magaskórósaiból [D6] hiányoznak.

Vegetációs környezet: a lápi magaskórósok állományai szoros kontaktusban vannak lápréti, lápi, mocsári, magassásos és ligeterdei társulásokkal, helyenként nádasokkal. A patakmenti magaskórósok kontakt társulásai elsősorban éderligetek, ártéri cserjések, völgyalji gyertyánelegyes erdők, esetenként szurdokerdők, mocsárrétek, források körüli forrásgyepek. A sisakvirágos, magaskórós töböroldalakat borító állományai a környező szőrfűgyepekkel, hegyi rétekkel, szibériai nőszirmosokkal érintkeznek.

    Szikesek

ÁNÉR-leírások [F2, F3]

· Ánér-kód: F2 [szikes rétek]

Definíció: Magasfüvű, a vegetációs időszak kezdeti szakaszán átmenetileg vízzel borított rétek, melyek különböző mértékben szikesedett talajokon alakulnak ki. Jellemző fűfajaik: Agrostis stolonifera, Alopecurus pratensis, Beckmannia eruciformis, Glyceria fluitans subsp. poiformis, Alopecurus geniculatus, Festuca arundinacea. A domináns egyszikűeket a szikesekre jellemző kétszikűek kísérik.

Termőhely: Szolonyeces vagy szoloncsákos réti talajon kialakult kontinentális jellegű szikes pusztai élőhely.

Állománykép: a fizignómiáját döntően a magasfüvű fajok határozzák meg.

Jellemző fajok: A szikestalaj-típustól függően eltérő fajok, de szikre jellemző fajok jelenléte meghatározó, pl: Scorzonera parviflora, Triglochin maritimum, Achillea collina, Ranunculus sardous, Plantago schwarzenbergiana, Aster tripolium.

Vegetációs és táji környezet: Bármely szikes környezet, amelynek üdébb részei is vannak. Teljes kifejlődésű zonációban a szikes puszták és szikes mocsarak között helyezkedik el, tipikusan legalább 50 négyzetméternél nagyobb foltokban.

· Ánér-kód: F3 [Kocsordos-őszirózsás sziki magaskórósok, rétsztyepek]

Definíció: Sziki, mocsárréti és sztyepfajokból álló, ernyős-magaskórós fiziognómiájú, jellemzően tiszántúli, tavasszal nedves, nyáron száraz szikes rét. Gyakoribb karakterfajai az Aster punctatus, Artemisia pontica, Peucedanum officinale. Élőfordul szikes és ártéri környezetben egyaránt. Üde változatai magasfüvű, karakterfajokban gazdag rétek, és magaskórós rétsztyeppek, a szárazabbak részben már alacsonyabb füvűek, a cickórós puszta felé mutatnak átmenetet.

Termőhely: A sziki magaskórós a sziki erdősztyepkomplex meghatározó eleme, a dél-szibériai hűvös-kontinentális növénytársulásokkal rokonítható. Ma sok helyen mutatja a sziki tölgyes jellegű üde erdők egykor jóval nagyobb kiterjedését. Talaja vastag "A" szintű, (oszlopos B szintű) réti szolonyec vagy mélyben sós réti csernozjom. A felső 100 cm nem ritkán sómentes. Termőhelye magas talajvizű, viszonylag egyenletes vízellátású, a felszínt tavasszal részben víz borítja. A növényföldrajzi Tiszántúl (a Heves-Borsodi-síkon is) és a Bánát (Temes-Béga-völgye) jellegzetes közössége, de sehol sem gyakori. Előfordul még a Duna egykori árterületén, Felsőerek (Kalocsa) és a Répce-mentén, Csér határában. Minden ismert előfordulása folyóvizeinkhez kötött, többnyire az egykor árvízjárta, majd lecsapolt, mentett ártérre került területekből kiemelkedő hátakon. A Beregi-síkon és Tiszabábolnánál nem szikes, jellegzetesen ártéri tájban is vannak sziki kocsordos, réti őszirózsás gyepek. Ezek a folyó által meghatározott vízdinamikájuk miatt az ártéri jellegű rétekhez, rétsztyepekhez állnak közel. (A Peucedano-Asteretumok az ilyen, egykor jóval üdébb rétek kiszáradásának és elszikesedésének különböző állapotait mutatják. Feltételezzük tehát, hogy a mai sziki kocsordosok egy része egykor üdébb rétek és rétsztyepek kiszáradásával és elszikesedésével keletkezett, termőhelye természetes illetve mesterséges száradáson esett át. Erre utalnak a mai folyóktól távoli (de a régi erekhez illeszkedő), kiszáradó állományokban vagy közvetlen szomszédságukban élő, ártéri referenciájú fajok (Szarvastól délre, illetve a Borsodi-Mezőségben pl.: Euphorbia lucida, Galega officinalis, Thalictrum lucidum).

Állománykép: A sziki magaskórós (Peucedano-Asteretum punctati (sedifolii)=Peucedano-Galatelletum) egy változatos összetételű és fiziognómiájú, ősszel különösen színpompás növénytársulás. A sziki-, réti-, mocsári- és sztyeprétfajok jelentősége egyaránt nagy. A fiziognómiai gazdagság, a gyepszint magassága és a kétszikűek aránya a kiszáradással csökken, cserjedéskor nő.

Jellemző fajok: Karakterfajok: Peucedanum officinale, Aster punctatus, Rumex pseudonatronatus, Artemisia pontica, Lotus angustisimus. Mocsárréti és mocsári fajok: Alopecurus pratensis, Iris spuria, Serratula tintoria, Clematis integrifolia, Lychnis flos-cuculi, Festuca pratensis és Phragmites australis, olykor Gentiana pneumonanthe. Sztyeprétfajok: Festuca rupicola, Aster linosyris, Dianthus pontederae (D. giganteiformis subsp.), Fragaria viridis, Filipendula vulgaris, Veronica spicata és Viscaria vulgaris (Lychnis viscaria). Sziki fajok: Limonium gmelinii, Lotus angustissinus, Plantago schwarzenbergiana és a szomszédos szikesek számos áthúzódó faja.

Vegetációs és táji környezet: Tipikusan ligetes sziki tölgyesek tisztása, leggyakrabban azonban már fátlan vagy közepes növekedésű telepített fákkal mozaikos cickórós pusztákba ágyazódik. Útmezsgyéken, határárkokban is előfordul. Legtöbb előfordulása már kivágott vagy máig is létező, kiszáradt, illetve kiszáradóban lévő, (egykori) folyómenti tölgy- kőris- szil ligeterdők közelében található meg (O6, Bélmegyer, Hencida, Újszentmargita). Még a már teljesen elszikesedett, cickórós pusztai környezetbe ágyazott Déványa környéki állományai is 230 évvel ezelőtti térképek szerint többnyire tölgyesek vagy évszázados magányos tölgyek közelében találhatók. Tiszamenti, folyóközeli állományaik ártéri magassásosok és pántlikafüves mocsarak, ártéri magaskórósok és mocsárrétek szomszédságában, az övzátonyok hátas részein találhatók meg.

    Nyílt és zárt szárazgyepek

ÁNÉR-leírások [G3, H3a, H4, H5b]

· Ánér-kód: G3 [Nyílt szilikát sziklagyepek]

Definíció: Szilikátos kőzetek sziklakibúvásain, sziklafalakon, nyílt törmeléklejtőkön, általában száraz, napos, szeles oldalakon megjelenő "pionír", nyílt vagy gyengén záródó (a gyepszint záródása <50%), tulajdonképpen félsivatagi, természetes élőhelyek. Az évelő fűfélék tömeges elszaporodásához, zárt gyepek kialakulásához a zord abiotikus adottságok még nem teremtenek megfelelő feltételeket. Az élőhelyet jellemző fajok együttes előfordulásához 4 m2-nyi sziklafelület is elegendő,(de tipikus formában általában csak ennél nagyobb, a lombkorona által nem takart sziklakibúvásokon jelennek meg).

Jellemző fajok: Az élőhelyre leginkább jellemző edényes növények a kiszáradást jól tűrő, a fénykedvelő pozsgás varjúháj- és kövirózsa-fajok, a sziklalakó páfrányok (pl.: Asplenium spp., Woodsia ilvensis), a sziklai ternye: Alyssum szaxatile (Aurinia saxatilis), a sziklai hagymák (pl.: Allium montanum (A. senescens subsp.), Allium flavum), a gyöngyperjék (Melica ciliata, M. transsylvanica), néhány pionír perje (pl.: Poa compressa, P. bulbosa), gólyaorr-faj (pl.: Geranium rotundifolium), a juhsóska (Rumex acteosella), a sziklalakó kötőrőfüvek, gurgolyák és kakukkfű-fajok. Sziklaletörések domináns fűfajai a Melica ciliata, M. transsylvanica.

· Ánér-kód: H3a [Lejtőgyepek egyéb kemény alapkőzeten]

Definíció: Keskenylevelű pázsitfüvek dominálta záródó, középmagas, fajgazdag, száraz gyeptársulások a sztyepzóna hegy- és dombvidéki képviselői. Közös jellemvonásuk, hogy kemény alapkőzethez (ez egyaránt lehet meszes, vagy szilikátos kőzet, de dolomit és könnyen málló mészkő nem) kötődő, csaknem fátlan hegylábi, illetve lejtőgyepek. A gyepszint minimális záródása 40-50%. A legfontosabb állományalkotó fűfajok: Festuca rupicola, F. valesiaca, F. pseudodalmatica, Bromus inermis, Stipa spp.

Alegységek, ide tartozó típusok és jellemző fajaik: 2. Elsősorban az Északi-középhegységben (Mátra, Bükk, Zempléni-hg,) kialakuló, de már a Visegrádi-hegységben is megjelenő típusok a [H4] élőhely felé átmenetet képező, de a domináns fűfaj alapján ide vonandó Stipetum tirsa által dominált lejtőgyepek 150 és 350 m között magasságokban, andeziten, rioliton, ezek tufáin és löszön is megtalálhatók. Gyakran felhagyott szőlőkben vagy szőlők mezsgyéin, települések közelében fordulnak elő. Pázsitfüvek által dominált állományaikban sok szép és színes virágú kétszikűt láthatunk. Olykor legelőnek használják, ilyenkor kora tavasszal gyakorta felégetik.

Jellemző fajaik: Stipa tirsa, Festuca rupicola. F. valesiaca, Koeleria cristata, Campanula macrostachya, Cirsium pannonicum, Agropyron intermedium (Elymus hispidus), Eryngium campestre, Inula ensifolia, I. hirta, Sieglingia (Danthonia) alpina, Dianthus pontederae (D. giganteiformis subsp.), Galium verum, Thymus marschallianus, Teucrium chamaedrys, Viscaria vulgaris (Lychnis viscaria). Ezekhez szép számban tölgyes fajok is társulnak: Geranium sanguineum, Peucedanum cervaria, Genista tinctoria subsp. Elatior, Sedum (Hylotelephium) maximum, Trifolium montanum, Dictamnus albus, Helictotrichon compressum (Avenula compressa). Megjelenhetnek a sztyepcserjék is: pl.: Amygdalus nana (Prunus tenella), Cerasus (Prunus) fruticosa, Rosa gallica, máskor erdei cserjefajok is. A gyep bővelkedik a ritka - illetve csak regionálisan jellemző - fajokban. Ilyenek pl.: Echium russicum (E. maculatum), Stipa pulcherrhima, Stipa dasyphylla, Trinia ramosissima (T. kitaibelii), Crupina vulgaris, Pulsatilla pratensis subsp. Zimmermannii (P. montana), Thlaspi jankae, Hypochoeris maculata.

Ánér-kód: H4 [Félszáraz irtásrétek, száraz magaskórósok és erdősztyepprétek]

Definíció: Főleg széleslevelű pázsitfüvek által dominált, eltérő eredetű, gazdag fajkészletű gyepek. A cserjeborítás maximum 25%. Állományalkotó fajok: Bromus erectus és Brachipodium pinnatum, esetleg Arrhenaterium elatius, Stipa tirsa, Bromus pannonicus.
Az idegenhonos fajok maximális borítása, 50%.
Jellemző fajok: Az állományalkotó pázsitfüveken kívül gyakori lehet a Stipa dasyphylla, S. pulcherrima, Bromus erectus, Festuca pratensis, Dactylis glomerata.
A sások közül a Carex michelii, C montana, C. tomentosa, C. caryophyllea.
További kétszikűek: Euphorbia pannonica, Inula ensifolia, Dorycnium herbaceum, D. germanicum, Filipendula vulgaris, Salvia pratensis, Echium russicum, Aster amellus, Chrysantemum corymbosum, Betonica officinalis, Geranium sanguineum, Trifolium montanum, Plantago media, Campanula bononiensis, C. glomerata, C. macrostachia, Centaurea sadleriana, Peucedanum cervaria. Jellemzőek lehetnek a kosborfélék is.

· Ánér-kód: H5b [Homoki sztyeprétek]

Definíció: Az alföldeken, homok alapkőzeten kialakult, humuszban gazdag talajok zárt szárazgyepjei. A gyepszint minimális záródása 50%. Domináns fűfajuk legtöbbször a Festuca wagneri, F. rupicola, Chrysopogon gryllus, Stipa capillata, Poa angustifolia, Bothriochloa ischaemum. Az idegenhonos (többnyire inváziós) fajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

    Jellegtelen gyepek és magaskórósok

ÁNÉR-leírások [OB, OC]

· Ánér-kód: OB [Jellegtelen üde gyepek és magaskórósok]

Definíció: Azon üde gyepeket és magaskórósokat soroljuk ide, amelyek a [D, E, F, I] természetességű élőhelyi kategóriákba jellegtelenségük, degradáltságuk, kevertségük, gyomosságuk miatt nem sorolhatók be. A jellegtelen, illetve nem azonosítható állományokat ide, az élőhelyileg azonosítható állományokat a megfelelő helyre soroljuk, azaz közvetlenül nem számít a másodlagosság, zavartság. Az adentív fajok maximális borítási aránya 50%.(A legtöbb természetesebb vegetációs foltban vannak jelentéktelen, illetve kevert fajkészletű foltok (pl.: Agropyron (Elymus) repens- foltok), de ezeket nem vesszük OB-ként, mert a 3-as, 4-es, 5-ös természetesség is megengedi ilyen foltok 30, 20, 10%-os jelenlétét.
Termőhely: Lásd [D, E, F, I] élőhelyeknél.

Állománykép: Igen heterogén.

Jellemző fajok: Jellemzőek, dominálóak az indifferens, azaz tágabb cönológiai kategóriákhoz sem kötődő fajok.

· Ánér-kód: OC [Jellegtelen száraz- vagy félszáraz gyepek és magaskórósok]

Definíció: Azon száraz- vagy félszáraz gyepeket és magaskórósokat soroljuk ide, amelyek [E,I] közti élőhelyi kategóriába jellegtelenségük, degradáltságuk, kevertségük, gyomosságuk miatt nem sorolhatók be. A jellegtelen, illetve nem azonosítható állományokat ide, az élőhelyileg azonosítható állományokat a megfelelő helyre soroljuk, azaz közvetlenül nem számít a másodlagosság, zavartság. Az adentív fajok maximális borítási aránya 50%. (A legtöbb természetesebb vegetációs foltban vannak jellegtelen, illetve kevert fajkészletű foltok (pl.: Calamagrostis-foltok), de ezeket nem vesszük O-ként, mert a 3-as, 4-es, 5-ös természetesség is megengedi ilyen foltok 30, 20, 10%-os jelenlétét.)

Termőhely: Lásd [E, I] élőhelyeknél.

Állománykép:Igen heterogén.

Jellemző fajok: Jellemzőek, dominálóak az indifferens, azaz tágabb cönológiai kategóriákhoz sem kötődő fajok.

    Fás-szegélyek, ligeterdők

ÁNÉR-leírások [J3, J4, J6]

· Ánér-kód: J3 [Folyómenti bokorfüzesek]

Definíció: Folyók zátonyain, partjain, esetleg hullámtéri morotvák szegélyein kialakult cserje magasságú élőhelyek, amelyek fás növényeit túlnyomórészt Salix-fajok képezik.

Termőhely: Elsősorban az Alföld folyóit kísérik, de néhol dombvidéki tájak vízfolyásai mellett is megtalálhatók. Folyóvizek által lerakott hordalékon fejlődnek, amely legtöbbször kavics, durva homok, finom homok, vagy iszap, illetve ezek különböző arányú keveréke. Termőhelyeik évente 2-4 hónapon át kerülnek víz alá, bár előfordulhatnak olyan aszályos évek, amikor az elárasztás lényegesen rövidebb ideig tart, esetleg el is maradhat. Vízgazdálkodási viszonyait az árhullámok gyakorisága mellett a folyami hordalék minősége (kavics, durva homok, finom homok, iszap) határozza meg. Egyes folyók hordaléka meszes (pl.: Duna), másoké pedig savanyú (pl.: Dráva), de e tulajdonságok növényzetre gyakorolt hatására vonatkozóan egyelőre nincsenek konkrét adatok. A gyakori elárasztások miatt talajfejlődésről még nem beszélhetünk, a talajtípus nyers öntéstalaj.
Állománykép: A bokorfüzesek cserjeszintje az állomány korától függően 1,5-7 m magas. Borítása igen különböző. A fiatal állományoké gyakran gyér (40-60%), az idősebbeké pedig elérheti a 80-90%-ot is. Gyepszintjük fejlettsége igen változó. Magassága a domináns lágyszárúaktól függ, így 20 cm-től elérheti akár az 1,5 m-t is. Szubnudum jellegű állományai mellett előfordulnak olyanok is, amelyekben a lágyszárú növényzet a 80-90% borítást is eléri.
Jellemző fajok: A bokorfüzesekben többnyire fűzfajok (Salix purpurea, S. triandra, S. viminalis, S. alba, S. fragilis) dominálnak, de olykor a Populus nigra, a Salix cinerea és a Salix elaeagnus is képezhet konszociációt. A folyami hordalék minőségétől és a vízgazdálkodási viszonyoktól függően igen különböző fáciesei ismertek (Agrostis stolonifera, Carex gracilis, Myosotis palustris, Poa palustris, Rorippa amphibia, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea). A gyepszintben különösen nagy szerepet játszanak egyéves ruderális elemek (Amaranthus albus, A. chlorostachys, A. retroflexus, Atrilex acuminata, A. prostrata, Chenopodium album, C. hybridum, C. polyspermum), valamint mocsári gyomok (Bidens tripartita, Chenopodium rubrum, Polygonum hydropiper, P. minus.) A bokorfüzesek különböző ruderális és félruderális, valamint iszaptársulások becserjésedésével jönnek létre. Faji összetételük változatossága e szukcessziós múltjukkal szoros összefüggésben van.

Vegetációs és táji környezet: A bokorfüzeseket a folyók felől lágyszárú növényzet vagy nyers talajfelszín ill. magasabb vízálláskor maga a folyó szegélyezi. A durva hordalékkal borított magasabb szinteken a bokorfüzesek fekete nyár ártéri erdővel, finom hordalékon pedig fehér fűz ártéri erdővel érintkeznek.

· Ánér-kód: J4 [Fűz-nyár ártéri erdők]

Definíció:Folyók alacsony árterén, ritkábban domb- és síkvidéki patakok mellett kialakult, többnyire jelenleg is rendszeres elöntést kapó higrofil erdők, amelyek lombkoronaszintjét elsősorban Salix- és Populus-fajok képezik. Az idegenhonos fafajok maximális aránya a felső lombszintben (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely: Állományaik általában az Alföld folyói mellett találhatók, de ritkábban dombvidéken, nagyobb patakok, kisebb folyók hullámterén is előfordulhatnak. Évente átlagosan 2 héttől 2 hónapig kerülhetnek víz alá. Aszályos években az elárasztás elmaradhat. Fiatal öntéstalajokon (jellemzően humuszos öntés-, ritkábban nyers öntés-, öntés réti talaj) fejlődnek, amelyekben a gyakori elárasztások miatt csak nyers humusz képződik. Ezt az időszakos árhullámok vagy lemossák, vagy pedig újabb és újabb hordalékkal terítik be. Utóbbi esetben rétegezett öntéstalaj jön létre. Vízgazdálkodási viszonyaik a talajvízszint magasságától, valamint a folyami hordalék minőségétől (durva homok, finom homok, iszapos homok, iszap) függően eltérők lehetnek.
Állománykép: A fűz-nyár ártéri erdők lombkoronaszintje közepesen vagy viszonylag jobban zárt (50-75 %), idős korban elérheti a 20-25 m magasságot. Egyes állományait kosárkészítéshez, árvízi védekezéshez rendszeresen kb. fejmagasságban nyesik ill. nyesték: botoló füzesek. Alsó lombkoronaszintjükben élő egyes alacsonyabbra növő fák gyakoriak lehetnek. Cserjeszintjük fejlettsége igen változó lehet (0-80%). Különösen idős korban lehet jellemző a fákra felkúszó liánok tömege. Gyepszintjük faji összetétele a hordalék minőségének és az átlagos talajvízszinttől való távolság függvénye. A lágyszárú növényzet fejlettsége szintén a termőhelyi viszonyoktól függ. Borítása többnyire nagy, 50-90% között változik, de vannak szubnudum típusai is (pl.: a gyakrabban elöntött folyóparti állományok).

Jellemző fajok: A lombkoronaszintet túlnyomórészt fűz (Salix alba, S. fragilis) és nyárfajok (Populus alba, P. nigra) képezik. Az alsó lombkoronaszint fája lehet az Ulmus laevis vagy helyenként az Alnus incana, Salix elaeagnos. Ma már az állományok nagyobb részében, elsősorban az alsó lombszintben kisebb-nagyobb szerephez jutnak adventív fafajok is, különösen az Acer negundo és a Fraxinus pennsylvanica. A cserjeszint - amennyiben megvan - tömeges növénye a Cornus sanguinea és a Rubus caesius. Egyéb cserjék, pl.: Frangula alnus, Myricaria germanica, Ribes nigrum, Salix pióurpurea, Viburnum opulus már ritkák. A fákra, cserjékre fás- és lágyszárú liánok kapaszkodnak fel (fajszámuk hazánkban ebben az élőhelytípusban a legnagyobb), pl.: Vitis sylvestris, Solanum dulcamara, Humulus lupulus, Calystegia sepium ill. a nem őshonos fajok közül a Vitis riparia és az Echinocystis lobata. A gyepszintben jelentős szerepet játszanak a mocsári növények: Carex gracilis, C. riparia, Galium palustre, Iris pseudacorus, Lycopus europaeus, Myosotis palustris, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea, Poa palustris, Rorippa amphibia, Scutellaria galericulata, Solanum dulcamara, Stachys palustris stb. és a puhafaligetek elemei, pl.: Agropyron caninum (Elymus caninus), Carduus crispus, Cucubalus baccifer, Leucojum aestivum, Senecio sarracenicus stb.
Vegetációs és táji környezet: A fűz-nyár ártéri erdőket az alacsonyabb ártéri szinteken bokorfüzesek szegélyezik: kavicson és durva homokon csigolya füzes, finom homokon és iszapon pedig mandulalevelű füzes (esetleg más bokorfüzes). Magasabb ártéri szinteken e puhafás erdőket már keményfás tölgy-kőris-szil ligetek váltják fel.

· Ánér-kód: J6 [Keményfás ártéri erdők]

Definíció: Síkságok (kisebb kiterjedésben szélesebb dombsági völgyek, hegylábak) egykori vagy mai árterének magasabb szintjein kialakult jó növekedésű erdők, amelyeket Quercus robur, Fraxinus angustifolia (vagy F. excelsior), és mellettük számos üde lomberdei vagy ligeterdei fafaj alkot. Cserjeszintjük általában fejlett, gyepszintjükben üde lomberdei ill. általános ligeterdei fajok uralkodnak. Az idegenhonos fafajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely: A keményfás ligeterdők a síkvidéki folyók árterének azon szintjein alakultak ki, amely egykor évi néhány hetes elöntést kapott. A vízrendezések miatt az elöntés ma már igen ritka, általában az egykor nyilván kevesebb állományok szárazodása figyelhető meg (ezek lombszintje még kb. az eredeti képet idézi, de a talajban és a gyepszint fajösszetételében már szembetűnő változások mutathatók ki). Az egykori állományok kis erekkel, holtágakkal átszőttek, nedvesebb foltokkal és helyenként szárazabb hátakkal is mozaikosak voltak. A mai ármentett oldalon, erdészeti kezelés alatt álló állományok termőhelye jóval egységesebb, nincsenek vizes mélyedések, és az egykori erek feliszapolódtak, ill. részben elzárták őket. Előfordulhatnak dombvidékek patakjainak, kisebb folyóinak szélesebb völgyeiben is, ahol régen égerligetekkel is érintkezhettek. Különleges esetben égerlápokból kiemelkedő magasabb szinteken ill. homokterületek mélyebben fekvő részein (nem mai ártereken) is létrejöhetnek állományai. Talajviszonyaikra jellemző, hogy öntés eredetű talajaik később a barna erdőtalajok irányába tovább fejlődtek (pl.: öntés erdőtalaj, réti erdőtalaj). Az állományok növekedését döntően meghatározza az egykori hordalékrétegek minősége és rétegzettsége, ill. a vízellátottság (ma ritka az elöntés, inkább csak a folyók szintjével együtt mozgó talajvízből kapilláris vízemelés, jellemző így az időszakos és állandó vízhatás).

Állománykép: Jó, vagy kiemelkedő állományok (helyenként 40 m magas fákkal, idősebb korra a legrosszabb termőhelyen is elérik a 25 m-es magasságot); a természetközeli foltokon strukturált, árnyadó fajokban gazdag lombszintekkel. Az idős foltokon vastag (1 m feletti átmérőjű) faegyedek is megfigyelhetők. A cserjeszint általában erős, magas. A gyepszint kialakulását, borításának nagyságát döntően a fényviszonyok alakítják ki, tág határok között mozoghat, de gyakoribb a fejlett gyepszint. A erdészetileg kezelt állományokból a többszintesség általában hiányzik, ezek rendkívül erősen magas cserjések lehetnek. Egyes alföldi képviselőikben igen magas a vadállomány, ezeknél 1-1,5 m magasságig a nagyvad minden ágat kirág (=üres, átlátható sáv alakul ki).

Jellemző fajok: Természetes körülmények között fafajokban gazdag élőhely, a mai állományok nagy részében 1-2 fafaj (főleg a kocsányos tölgy és a magyar kőris) dominál, az elegyfajok száma is borítása is kicsi. A lombszintben uralkodó fajok lehetnek: Quercus robur, Fraxinus angustifolia, F. excelsior - de dominanciájuk nagyrészt az egyoldalú erdészeti kezelés eredménye (de a mélyedésekben természetes körülmények között is kialakulhattak nyáras vagy kőrises foltok). Az érintetlenebb foltokon nagyobb számban előfordulhatnak: Ulmus minor, U. laevis, Acer campestre, Populus alba - e fajok a felső lombkoronaszintbe is felnőhetnek. A nedvesebb részeken szálanként Salix alba, S. fragilis fordulhat élő, további ritkább elegyfák lehetnek: U. glabra, Caprpinus betulus, Tilia cordata. A kisebb termetű fafajok közt felbukkan: Malus sylvestris, Pyrus pyraster, Padus avium (Prunus padus), Alnus incana. Egyes állományokban adventív fajok is megtalálhatók (pl.: Robinia pseudo-acacia, Juglans nigra, Ailanthus altissina, Fraxinus pennsylvanica), illetve néhol erdészeti betelepítés miatt a tölgyeket a Quercus cerris képviseli. Helyenként nem egyértelmű, hogy egyes fafajok (főleg: Tilia spp., Acer spp.) erdészeti telepítésből, vagy őshonosan fordulnak-e elő. A cserjeszint általános fajai: Cornus sanguinea, Euonymus europaeus, a Dunától K-re Acer tataricum (méha az alsó lombszintekbe is felkúszik), degradáltabb részeken Crataegus monogyna, Prunus spinosa, Sambucus nigra, a nagy termetű fajok közül ritkábban előkerül még a Corylus avellana, Cornus mas, Crataegus oxyacantha (C. laevigata), Viburnum opulus, Frangula alnus. (Gyakran az előbb felsorolt fafajok fiatal egyedei is nagy tömegben alkotják a cserjeszintet). További, kisebb termetű fajok: Ligustrum vulgare, helyenként (Dél-Dunántúl) Lonicera caprifolium - de a felsoroltakon kívül számos más cserjefaj is előfordulhat, főleg szegély helyzetben. Jelentős lehet a liánok szerepe (pl.: Hedera helix, Clematis vitalba), tömegességüket a fényviszonyok határozzák meg. A gyepszint általában gazdag, bár borítását az árnyalás erősen befolyásolhatja. Tömeges ill. gyakori fajai nagyjából megegyeznek az üde lomberdők, különösen az alföldi gyertyános-tölgyesek típusalkotóival (pl.: Aegopodium podagraria, Allium ursinum, Galium odoratum, Polygonatum latifolium, Circaea lutetiana). Gyakori a szép kora tavaszi aszpektus (Corydalis spp., Anemone spp., Galanthus nivalis, Leucojum vernum, Scilla bifolia agg., Isopyrum thalictroides). A bolygatottabb állományokban (ilyenből van a több!) sokszor erőteljes gyomosodás figyelhető meg (pl.: Urtica dioica, Parietaria officinalis, Humulus lupulus, Alliaria petiolata, Galium aparine), leginkább a nyári aszpektusban. Az inkább ligeterdei fajok gyakran csak színezők (pl.: Cucubalus baccifer, Stachys sylvatica, Carex remota, C. brizoides, sőt nagyobb tarackos sások is). Egyes helyeken számos kimondottan montán elem is előferdul bennük (pl.: Asarum europaeum, Ranunculus lanuginosus, Melica uniflora, Galeobdolon luteum agg.). A D-Dunántúlon számos szubmediterrán faj ide is behúzódik (pl.: Ruscus aculeatus, Tamus communis, Helleborus odorus).

Vegetációs és táji környezet: Egykor az alföldek magasabb ártereinek uralkodó erdőtársulása volt. Ma kevés nagyobb tömbben, ill. elszórt fragmentumokban még mindig síkságaink meghatározó, legnagyobb kiterjedésű állománytípusa. Természetes vegetációs kapcsolatai ma már nehezen bogozható ki, az ártéri kiemelkedéseken alföldi száraz és üde tölgyesekbe mehet át, míg a holtágaknál, vízfolyásoknál füzes-nyáras ártéri erdőkbe. Magasabb térszíneken fokozatosan lép át a gyertyánelegyes és más zárt tölgyesekbe.

    Fényben gazdag tölgyesek, erdő-gyep mozaikok

ÁNÉR-leírások [L2a, L5, P45]

· Ánér-kód: L2a [Cseres- kocsánytalan tölgyesek]

Definíció: Hegy-dombvidékeink alacsonyabb régióiban előforduló, cser- és kocsánytalan tölgy különböző arányú elegyei alkotta erdő igen változatos gyűjtőcsoportja. A lombszintben uralkodó a Quercus cerris vagy a Q. petraea; a Q. robur teljesen hiányzik, az árnyadó fafajok (főleg a Fagus sylvatica és a Carpinus betulus) hiányoznak vagy nagyon ritkák. A gyepszintben mindig van több-kevesesebb fényigényes vagy szárazságtűrő erdei faj (nem lehetnek egyeduralkodóak sem a zavarástűrő, sem az üde erdei fajok). Többnyire gyakoriak a füvek és a sások is. Az idegenhonos fafajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Jellemző fajok: A lombszint uralkodó, legjellemzőbb fafaja a Quercus cerrisvagy a Q. petraea. Az elegyfajok (legjellemzőbb talán az Acer campestre, A. platanoides, Pyrus pyraster, Sorbus torminalis , ritkábban a Tilia cordata, Carpinus betulus; de szinte bármelyik hazai, hegy-dombvidékeinken előforduló fafaj jelen lehet) részben termőhelyi, részben történeti okokból gyakran hiányoznak vagy ritkák. Meszes alapkőzeten és emberi hatásra gyakran jönnek létre csaknem elegyetlen cseresek. A talaj kémhatásának a savas felé tolódásával, ill. a tengerszint feletti magasság növekedésével, ill. az ország területén északkeleti irányban haladva a lombszintben egyre inkább a kocsánytalan tölgy jut uralomra. A cserjeszintben minden gyakoribb erdei cserjefaj előfordulhat ,pl.: Crataegus monogyna, C. oxyacantha (C. laevigata), Cornus mas, C. sanguinea, Ligustrum vulgare, Rosa canina, stb.] Jellemző lehet egyes fafajok akár nagyobb arányú megjelenése is (legfontosabbak: Acer campestre, Fraxinus ornus). Kisebb mennyiségben jelen lehet a Carpinus betulus és a Tilia cordata, ritkábban a F. excelsior és az A. platanoides is. Ez utóbbiak megjelenése azonban - mennyiségüktől, valamint a gyepszint összetételétől függően - már arra utalhat, hogy itt valamilyen üdébb erdő is lehetne. A gyepszint legszembetűnőbb fajai az általános erdei füvek és sások közül kerülnek ki (pl.: Melica uniflora, Poa nemoralis, Festuca heterophylla, Carex montana, C. glacca, C. michelii), ezek közül legalább egy nagyobb mennyiségben jelen kell legyen. Mint általában a fényben gazdag erdőkben, gyakori lehet a Brachypodium sylvaticum és a Dactylis glomerata is. Jellemző még a fényben gazdag és száraz erdei fajok legalább néhányának jelenléte, pl.: Pulmonaria mollisima, Brachypodium pinnatum, Chrysanthemum (Tanacetum) corymbosum, Lathyrus niger, Sedum (Hylotelephium) maximum, Campanula persicifolia, Silene viridiflora, Potentilla alba, Digitalis grandiflora, Trifolium, Cicia-, Hieracium-fajok, északkelet felé a Lychnis coronaria is. A környező üde erdőkkel gyakori közös faj lehet a Viola alba, Galium schultesii, G. sylvaticum és a Potentilla micrantha. A tavaszi geofiton aszpektus nem jellemző, fajai inkább csak szálanként, kisebb mennyiségben jelennek meg. A cseres-tölgyesekben olykor meglehetősen sok üde lomberdei fajt találunk (pl.: Galium odoratum, Stellaria holostea, Carex pilosa, Lathyrus vernus). Ez elsősorban akkor fordulhat elő, ha a talaj vízgazdálkodása jobb, vagy a közelben sok az árnyas üde erdő. Szárazabb körülmények ill. elszigetelt állományok esetében az üde lomberdei fajok hiányoznak (a fajszegény, jellegtelen gyepszintű állományokból is hiányoznak). A talaj kémhatásának savanyodásával párhuzamosan szintén egyre kevesebb az üde lomberdei faj és nő a tápanyagszegény környezetet jól tűrő, gyengén mészkerülő fajok (pl.: Veronica officinalis, Luzula luzuloides, Genista-, Chamaecytisus-, Hieracium-fajok) száma. Ugyanakkor gyakoriak a jellegtelen gyepszintű állományok is. Ekkor a gyepszintet általános és zavartűrő erdei fajok uralják (pl.: Brachypodium sylvaticum, Dactylis glomerata, Viola odorata, Torilis japonica, Chaerophyllum temulum, Alliaria petiolata, Ultica dioica, Geum urbanum) és a száraz, fényben gazdeg tölgyesekre jellemző (feljebb részben említett) fajok ritkák (de nem hiányoznak taljesen!). A száraz tölgyesek legjellemzőbb generalista maradékai ezekben az erdőkben talán a Clinopodium vulgare és a Veronica chamaedrys.

· Ánér-kód: L5 [Alföldi zárt kocsányos tölgyesek]

Definíció: Az Alföld szárazabb területeinek zárt, elöntést nem kapó, kocsányos tölgy (kivételesen magyar kőris) uralta, üde-félszáraz erdei. Eredetileg részben keményfás ligeterdőkből (ill. hasonló termőhelyű zárt alföldi erdőkből) származnak, de ma már ligeterdei jellegüket elvesztették. Ez leginkább gyepszintjükben mutatkozik meg, ahol az igazi ligeterdei fajok ritkák vagy hiányoznak, helyüket általános erdei fajok veszik át. Az idegenhonos fafajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműem azonosítható) homokon 75% (a magas idegenhonos fafajarányt ezen erdők egyedi jellege ill. gyakori nagyfokú átalakítottsága indokolja), egyéb alapkőzeten 50%.

Termőhely, elhelyezkedés: 600 mm alatti átlagos csapadékot kapó, 150 (kivételesen 180) tszf. magasságig terjedő területek erdei. Árterekből kiemelkedő magasabb térszínek sík felszínein vagy enyhe hajlatokon, buckaközökben, lápmedencék peremén, üdébb mélyedéseiben alakulnak ki állományai. Az alapkőzet leggyakrabban homok, ritkábban valamilyen kötöttebb, agyagosabb folyami hordalék, ritkán nedvesebb löszös agyag. A talajok vízgazdálkodása és tápanyag-ellátottsága viszonylag jó. A vízellátottság a korábbi, feltételezhetően természetes viszonyokhoz képest rendszerint kisebb-nagyobb mértékben romlott, ami esetenként fennmaradásukat is veszélyeztetheti.

Állománykép: Közepes vagy jó növekedésű erdők, idős korban elérhetik a 20-25 m-t. A lombszintet laza, sok fényt áteresztő lombozatú fafajok uralják, amelyekhez árnyalóbb fafajok általában csak kisebb arányban csatlakoznak. A cserjeszint fejlett és gazdag, 2-5 m magas. A gyepszint mozaikos, helyenként nagy borítású, máshol visszaszorul.

Jellemző fajok: Természetközeli állományaikban a Quercus robur uralkodik, de vannak olyan származéktípusai, amelyekben a Betula pendula, Populus alba, P. tremula, P. x canescens, Fraxinus angustifolia subsp. pannonica, F. excelsior (elsősorban Szigetköz) vagy a Tilia tomentosa (Nyírség) is uralomra juthat. További jellemző elegyfajok az A. tataricum (gyakran a cserjeszintbe visszaszorulva), az Ulmus minor és a Pyrus pyraster. Ma már gyakran jelen van a lombszintben kisebb-nagyobb mennyiségben az akác (Robinia pseudo-acacia) és egyre gyakrabban a keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia is). is. Legfontosabb cserjéi a gyakran nagy tömegben fellépő Crataegus monogyna, C. oxyacantha (C. laevigata), Cornus sanguinea, Rhamnus carharticus, Rubus caesius, Sambucus nigra és Ligustrum vulgare. A gyepszint talán leggyakoribb fajai: Convallaria majalis, Polygonatum latifolium, Brachypodium sylvaticum, Dactylis glomerata, Viola odorata, V. cyanea, Carex michelii, Galium mollugo és ritkán Poa nemoralis, Melica altissima. A vegetációs időszak kezdetén a Corydalis cava és a Ficaria verna (Ranunculus ficaria), Scilla vindobonensis alkothat kora tavaszi aszpektust. Az élőhelytípus átmenetet képez a gyertyános-tölgyesek, keményfás ártéri erdők és a száraz tölgyesek között, ezért állományaikban az üde erdei fajok mellett megjelennek a tölgyesek fényigényes és szárazságrűrő fajai is, pl.: Clematis recta, Lithospermum purpureo- coeruleum (Buglossoides purpureo-coerulea), Pulmonaria mollissima, Astragalus glycyphyllos, Vincetoxicum hirundinaria, Viola hirta. Kisebb számban, de csaknem mindig találunk vízigényesebb fajokat is, pl.: Pulmonaria officinalis, Agropyron caninum (Elymus caninus), Festuca gigantea, Viola sylvestris (V. reichenbachiana), Bromus ramosus). Ma már az állományok jelentős részének a gyepszintje jellegtelen, sok általános erdei és zavarásrűrő fajjal, pl.: Urtica dioica, Geranium robertianum, Veronica hederifolia, Alliaria periolata, Geum urbanum, Agropyrin (Elymus) repens, Galium aparine, ahol a fentebbi és azokhoz hasonló igényesebb erdei fajok ritkák.
Vegetációs és táji környezet: Síkvidéki erdők, természetes körülmények között a ligeterdőkkel, gyertyános-kocsányos tölgyesekkel ill. a felnyíló erdőssztyepp-erdőkkel állnak kapcsolatban. Ma már sokszor a telepített erdőkben alkotnak kisebb-nagyobb szigeteket.

· Ánér-kód: P45 [Fáslegelők, fáskaszálók, felhagyott legelőerdők, gesztenyeligetek]

Definíció: Emberi használattal, legeltetéssel és kaszálással kialakított, fás-gyepes élőhelyek. Az eredeti vagy telepített fás növényzet sokszor tájképileg is jellemző. A fás láthatóan nem zárt állásban nőttek: szinte mindig alacsonyan elágazók, vastag oldalágakkal, sokszor csaknem a földig ágasak, koronájuk terebélyes, átmérőjük nagy. A fák - legalább részben - idősek, minimális átmérőjük 30-40 cm, de elérheti az 1 m-t is. Az idegenhonos fafajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely: A legtöbb fáslegelő az alföldi vagy a medenceperemi nagy folyók mentén, a hullámtereken vagy a mentett korábbi ártereken jött létre, vannak azonban jellegzetes homoki, dombvidéki és középhegységi fáslegelők is. Ezért termőhelyi viszonyaik nagyon sokfélék, egységesen nem jellemezhetők. A legelőerdők korábban általánosan elterjedtek voltak országszerte, mára azonban viszonylag kevés nyomuk maradt, sík- és hegyvidéken egyaránt. Ezeket többnyire szárazabb termőhelyeken találjuk. Hazánkban a szelídgesztenyének a Nyugat- és Dél-Dunántúlon, valamint szigetszerűen a Dunakanyarban vannak nagyobb állományai. Ezek az állományok jórészt déli kitettségű, meleg, napos domboldalakon állnak. A szelídgesztenye mészkerülő, káliumigényes fafaj, talajok közül a savanyú alapkőzeten kialakult vagy kilúgozás miatt lesavanyodott, többletvízhatástól független barna erdőtalajokon érzi leginkább jól magát.

Állománykép: Az ide vont élőhelyek közös jellemzője, hogy az itt található fák nyílt állásban fejlődtek. Ezért alacsonyak, ritkán haladják meg a 20 m-t, alacsonyan elágazók, gyakran földig ágasak, sok vastag oldalágra bomlanak. A korona széles, átmérője nagy (elérheti vagy meg is haladhatja a fa magasságát). A fáslegelők és fás kaszálók jellemző képét a ligetesen, elszórtan, egymástól gyakran elég távol álló fák és a közöttük található egybefüggő gyepes részek alakítják ki. A felhagyott legelőerdőkre és egykori fás legelőkre, kaszálókra - a terebélyes koronájú fák mellett - jellemző, hogy a fák közötti teret elkezdték kitölteni a cserjék és a fiatal fák. Ez a betöltődés alkothat kisebb csoportokat, de sűrű, árjárhatatlan szövevényt is. A gyepszint a betöltődés mennyiségétől függően lehet zárt és ritkás is, de többnyire tartalmaz kisebb sűrű foltokat. A nagyobb kiterjedésű gesztenyéskertek az értékes gyümölcsű fafaj termesztésbe vonásával alakultak ki (a szelídgesztenyét már a római kortól kultiválják a Pannon-medencében).
Jellemző fajok: A fás legelők, fás kaszálók és legelőerdők idős fái a gyakoribb honos fafajok közül kerülnek ki: tölgyek, gyertyán, bükk, vadkörte, mezei juhar, magyar kőris, fehér fűz. A felhagyott állományokban megkezdődő betöltődést azonban már részben más fajok jellemzik: a cserjék közül leggyakoribb a Crataegus monogyna, Rosa canina, Prunus spinosa, a fák közül a vadkörte, a kőris fajok, a gyertyán, a mezei juhar, a nyír, a rezgőnyár és a csertölgy. A Tisza mentén lévő egy-két évtizede felhagyott fás kaszálókon a betöltődés nagy részét gyakran adventív fajok (gyalogakác, amerikai kőris, zöld juhar) teszik ki. A gesztenyeligetekben a Castanea sativa mellett más fafajt ritkán találunk.

A fáslegelők és fáskaszáló gyepje igen magas igen heterogén képet mutat, a legfontosabb típusok talán a mocsárrétek, szikes puszták, homoki gyepek, félszáraz gyepek és a hegyvidéki sovány gyepek közül kerülnek ki. A legelőerdők gyepszintje - gyakran nagyobb mennyiségben - erdei fajokat is őriz, ehhez különféle száraz és üde gyepi fajok, zavarástűrők társulhatnak. A gesztenyések gyepszintje cönológiailag heterogén, fajgazdag. Fajai a potenciális erdőtársulások, illetve a másodlagos mezofil és xeromezofil gyepek elemei különféle arányú keverékei. Gyakori, hogy a legelőerdőkön számos védett faj (pl.: Pulsatilla pratensis subsp. nigricans, P. grandis, Orchis morio, Carlina acaulis, Platanthera bifolia, Listera ovata) is megjelenik.
Vegetációs és táji környezet: A korábbi legelőerdők és fás legelők többnyire erdőkkel és gyepekkel is érintkeztek. Ma már gyakrabban vannak gyepek és szántók uralta tájban. A gesztenyeligetek hagyományosan az erdők, erdőtömbök szélén találhatóak.

---

    Területeink leírásai

Apc - Petőfibánya

Az apci Somlyón északi és nyugati kitettségben dombvidéki cseres-tölgyest [L2a] találunk, mely közel természetes állapotokat mutat, mind fás, mind lágyszárú fajkészlete alapján. Az erdőre xerotherm viszonyok jellemzők, természetessége 3-4. Tájidegen és vegetációidegen fajainak aránya csekély. Védett fajok is előfordulnak, pl.: bíboros kosbor, tavaszi hérics.

A Somlyó déli és nyugati oldalán zárt szilikát lejtőgyep [H3a], árvalányhajas lejtősztyepp található, több védett és értékes fajjal: hosszúlevelű árvalányhaj, macskahere, parlagi rózsa, nagyezerjófű, nagy pacsirtafű... A gyepek természetssége: 3r-4, helyenként talán 5!
A nyugati és déli oldalon alacsonyabb magasságokban nyílt és záródó szilikát sziklagyepek [G3] is találhatók, természetességük 3-4, helyenként talán 5! Itt is több védett faj fordul elő, pl.: tavaszi hérics, Janka-tarsóka, apró nőszirom.

A hazai lejtősztyeppek egy része (pl.: gyöngyösi Sár-hegy, Bodrogszegi Vár-hegy) törpemandulás cserjés, más részük (ilyen a Somlyó is) csepleszmeggyes törpecserjés.
A Somlyó tölgyes fás vegetációja természetes, fátlan vegetációja egykori szőlőművelés helyén alakul vissza a déli domboldalakra felhúzódó löszön. Tájidegen és vegetációidegen fajok csekély arányban vannak jelen, jelentős, mintegy 25% az erdőssztyepp-fajok aránya! Mind a fás, mind a fátlan vegetáció jelenlegi típusában őrzendő!

Az Apc-petőfibányai Kopasz-hegy és Szőlő-tető legértékesebb vegetációja a szilikát sztyepp [H3a] és száraz irtás magaskórós-erősztyepprét [H4], mely értékes védett fajoknak ad otthont, pl.: csinos árvalányhaj, bozontos árvalányhaj, piros kígyószisz (!), tavaszi hérics, apró nőszirom, Janka-tarsóka, agárkosbor... A gyep természetessége 3-4, helyenként talán 5! Védendő!

A dombvonulat északi oldalában a völgyhajlatig rontott (2-3r) cseres-tölgyes, akácosokkal kevert állománya található.

A Szuha-parton a 21-es műút "túloldalán" jelentősebb kiterjedésű, rontott (3r) mocsárrét [D34] és rontott (2-3) parti magassásos-magaskórós [D5] található. A rontott vegetációfoltokban jelentős a tájidegen és vegetációidegen fajok aránya, nem ritkán kezelik, beszántják és gazdálkodnak rajta. Azonban értékes növények is előfordulnak: itt-ott előbukkan a macskahere, valamint a korcs nőszirom kisebb állománya és helyenként tömeges a réti őszirózsa is. A terület jelenlegi formájában védendő: gazdálkodás-mentesség esetén nagyobb regenerációs potenciálja segítségével természetessége hamarosan javulna!

Zagyvaszántó - Selyp - Lőrinci

Zagyvaszántó keleti határában a Szuha parközeli és egykori öntésterületein Rontott, de jelentősebb kiterjedésű puhafás patakparti ligetek és fűzligetek [J4] valamint magaskórós [D5] található, mely a patak vonulatá t követve Apctól Selypig húzódik. A terület a gazdálkodás-bolygatás miatt rontott, regenerációs potenciálja révén javulhatna. Ajánlatos lenne a Szuha áradásait néha-néha a ligetes területre vízpótlás gyanánt kivezetni.
A selypi cukorgyári ülepítőtavak és azok melletti Szuha-part területén buja növényzetű patakparti liget [J4] és magaskórós [D5] található kisebb kiterjedtségben. Jellemző a szinte áthatolhatatlan "liánszint". Az ülepítőtóban csekély fajgazdagságú, özöngyomokkal tehelt nádas [B1a] és harmatkásás [B2] vegetáció található, mely az erősen rontott (2-3) iszapos, tápanyaggazdag tóban a cukorgyár leállása után valószínűleg javulni fog. Regenerációját és fajkészlet-növekedését a Szuha-patakból történő vízpótlás segítheti elő.

A lőrinci Mulató-hegy" környékén sok helyen egykori tölgyesek helyén akácligetekkel, nemesnyárasokkal vegyes rontott homoki gyepek [OC] találhatók, melyek "özöngyomokkal" gazdag fajkészletűek: a degradáció helyett a fokozott szukcessziós versenyfolyamat fajkészlet-gazdagodása jellemző. Hasonló dinamikájú területek az egykori Zagyva-öntések (minden bizonnyal rontott D34), mára több tájidegen fajjal terhelve: pl.: selymkóró, parlagfű. A jelentősebb kiterjedésű ember által kevésbé zavart, lakott területektől viszonylag távolabbi élőhely-jelleg miatt tartjuk számon ezeket a területeket. (Itt fordult elő egykoron, még a nem túl régi időkben a tarka sáfrány és kockás kotuliliom, melyek mára eltűntek.)

Kisgombos

Tölgyerdő [L5] és fás legelő [P45], ez utóbbi természetesebb, fajgazdag gyepszinttel.

Az öregtölgyes a nevét a terület egy részén található idős, kb. 200-250 éves tölgyekről kapta. A teljes terület - mintegy 40 hektár - egy része fás legelő, más részein zárt homoki tölgyes, illetve cserjeszegély és bozótos található. A fás társulást alkotó tölgyfajok a kocsányos tölgy (Quercus robur), a csertölgy (Q. cerris), és kocsánytalan tölgy (Q. petraea), melynek jelenlévő egyedei markáns molyhos tölgy (Q. pubescens) morfológiai bélyegeket mutatnak. Előfordul még a zártabb erdőállomány széli területein a tatárjuhar (Acer tataricum) is, és jelentős a cserjeszintben a mezei juhar (Acer campestre) állománya.

A fás legelői részen és a zárt erdőállományokban molyhos-kocsánytalan tölgyek és csertölgyek találhatók, egymástól 10-25 m-es távolságra, közöttük, alattuk fajgazdag, (3-4 es természetességű), kiterjedt, tájidegen és vegetációidegen fajokkal alig terhelt de helyenként erősen degradálódó (2-es term., csalán által felvert) gyepterülettel. A gyepterületet elsősorban Thymo-festucetum ("kakukkfüves, csenkeszes rét") és Campanulo-stipetum ("harangvirágos, árvalányhajas rét") társulások mozaikolása alakítja ki, melyeket helyenként, a nedvesebb mélyedésekben tejoltó galajos, magyar imolás mocsárrét-foltok váltanak fel. Ezek különböző "jósági-leromlottsági" állapotban vannak, egyes helyeken sajnos erősen degradáltak. Itt a "gyom" kezdi felverni a legelőerdő gyepét, ezen kaszálásal vagy a legeltetés újraindításával lehetne segíteni. A fás legelők ugyanis olyan, ember által létrehozott és emberi tevékenység által fenntartott területek, amelyek évszázadok óta alkalmazkodtak a legeltetéshez és értékes, ritka, fajgazdag társulásokat tartanak fenn. A kocsányos tölgyek a vízmosások oldalaiban találhatók, mélyebb, nedveseb talajon: hatalmasra, terebélyesre nőttek. A talaj, a mikroklimatikus adottságok, a domborzati adottságok és a gyepvegetáció cönológiai elemzése, a jelenlévő cserjesztint-fajkészlet értékelése alapján, valamint a jelenlévő tölgyfajokból és a tölgy hibridek kialakulásából arra következtethetünk, hogy a területen két társulás-típus, a homoki tölgyes [M4] és a lösztölgyes [M2] átmeneti állománya adja a jellemzett délnyugati, nyugati kitettségű fás legelői részt, míg a zárt erdők alföldi tölgyesek. Védendő terület!

A kisgombosi tölgyestől északi irányban a felvezető kövesút mentén a mezsgyeterület növényzetéből, illetve a közeli domboldal növényzetéből leromlott természetességű (3r-2) félszáraz magaskórós és erődsztyepp-irtásrét [H4] jelenlétére lehet következtetni. A mezsgyeterület és a rét is fajgazdag, itt fordul elő a védett Sadler imola, sok a tavaszi hérics, gyakori a ligeti zsálya; gazdag a "magaskórós" vegetáció, idegenhonos fajokkal kevéssé tehelt, de már gyakoriak a társulás saját gyomfajai. (A terület értékességét mutatja, hogy itt jelezték az utóbbi években általunk nem talált macskaherét is.) Sajnos ez a terület mezőgazdasági parcellák közé van ékelve. A gazdálkodás felhagyásával az értékes növényzet, a társulás jó regenerációs potenciálja miatt a szántókra visszaterjedhetne!
A közelben a gombosi közúti emelkedő mellett található egy "akácerdő" amely gazdag "természetes" fajokból álló cserjeszinttel rendelkezik. Itt egykoron tölgyes volt, melet az utóbbi években kidőlt, sokszázéves, hatalmas tölgyfa is jelez. A terület értéke az aljnövényzetben előforduló tavaszi csillagvirág, melyet csak itt leltünk fel a kistérségben.

Hatvan - Boldog - Tura

A hatvani területeken elsősorban az egykori Zagyva-ártér vegetációtípusai találhatók: legjelentősebb kiterjedésűek a mocsárrétek [D34] és a maradvány ártéri füzesek [J4]. A mocsárrétek "szép" maradványai ( 4-es -3-as természeteséggel) már csupán kis kiterjedésűek, környéküket szinte mindenhol művelik, szántják. Ha egy-egy évben felhagynak a műveléssel, a friss parlag gyorsan regenerálódik. Gyakori azonban, hogy a mocsárrét helyét szárazföldi nád özönli el.

A mocsárrétek egyik jellemző altípusa a Lythro-alopecuretum, ami a réti füzényről és a réti ecsetpázsitról kapta a nevét; ahol a magyar imola, a pasztinák, a murok jellemző és gyakran domináns fajok. A terület kedvezőtlen szárazodását mutatja, hogy a nedvességkedvelő mocsárréti fajok visszaszorulnak, pl.: a füzények már csak elvétve, egy-egy nedvesebb foltban találhatók.

Másik altípus a nevét a szürke aszatról és a réti csenkeszről kapó Cirsio cani-Festucetum pratensis, amely a ligeterdőkkel és vizes posványokkal határos. Szinte mindenhol de a nedvesebb helyeken nagyobb tömegben megtalálható a réti boglárka, indás pimpó, kúszó boglárka, pongyola pitypang, fekete nadálytő (leginkább a fehér virágú változat) és a mocsári gólyahír. Helyenként tömeges az őszi kikerics. Néhol felbukkan a réti iszalag is.
Egy nagyon szép, de sajnos szárazodó (!) és kicsiny, néhány hektáros mocsárrét-maradvány található a sóderbánya-tavak szomszédságában, közvetlenül a déli oldalon: ez még fajgazdag, lápréti átmenet, 4-es természetességű foltok is vannak benne, gyakori a réti legyezőfű. Védendő lenne!
A nem zsombékoló magassásrétek [B5] inkább csak a fűzligetek körül és aljnövényzetükben találhatók, itt még előfordul a korcs nőszirom.

A fűzligetek [J4] erősen rontottak, fajszegények, főként az Alkotótábor és sóderbánya-tavak körüli részeken találhatók, több helyen fehér fűz, kecskefűz alkotja a nagyobb tömeget, de sok helyen a szürke nyár is megtalálható. A nyárak-füzek jól újulnak.

Különleges terület a hatvani Alkotótábor melletti nemesnyáras, [RD: tájidegen fajokkal terhelt ültetvény] amely a nemesnyárasokkal ellentétben rendkívül fajgazdag cserjeszinttel rendelkezik, valószínűleg az eredeti erdővegetáció cserjéinek fennmaradása és a kedvező, vizes termőhelyi viszonyok miatt: helyenként sűrű magassásos az aljnövényzet, a cserjék között gyakori a kecskerágó, veresgyűrű som, előfordul az egybibés galagonya, néhol tömeges a kutyabenge itt-ott sajmeggy is keveredik. Olyan védett fajok is előfordulnak, amelyeket más kistérségi területeken nem leltünk fel, pl.: széleslevelű nőszőfű és kardos madársisak. Éppen ezért javasolt, hogy az erdőt ne vágják tarra, az esetleges erdőgazdálkodás ökologikus, természetvédelmi szempontok figyelembe vételével történjen...

A "Görbeér" és "Delelő" környékén a vízlevezető- és patakpart melletti J4-altípusok találhatók (hasonlóan az ecsédi ligetekhez) keskeny, néhány méteres sávban követve a medret. Itt a lefolyó víz még nyárelőn is pang, a magassásos és patakparti magaskórós [D5] aljnövényzet még fajgazdag, de természetessége már csupán 3-4r. A Hatvani Vízművek víznyerő kútjai körüli mocsárrétekel együtt védendő helyek lennének! Sajnos mezőgazdasági területek közé vannak ékelve. Különleges terület az alkotótáborhoz és a Zagya mederhez közeli, a zsilip környékén található "Zagyva-holtág", ahol a nem zsombékoló magassásrét a domináló vegetáció, a vízben békalencse-hínár található és a parti fákra liánok (pl.: vadszőlő, komló) futnak fel. Itt is él a korcs nőszirom egy kisebb állománya, gyakori a mocsári nőszirom, előfordul a réti iszalag és jelentős a farkasalma állomány, amely a védett farkasalma lepke hernyójának egyetlen tápnövénye. A környékben gyakoriak a kubikgödrök, melyek vize és parti vegetációja értékes, sásos, nádas, fűzligetes.

Boldog mellett a Vajda-rét kékperjés láprét, a meglévő fűzliget maradványokkal Natura 2000-es terület. Sajnos a kiszáradás és rendszeres kaszálás miatt leromlóban van: pl.: megjelenik a selyemkóró (!).

Tura mellett két nagyon értékes terület is található, homoki sztyepprétek [H5b], ahol homoki árvalányhajas rét található, illetve az egyhajúvirág (Bulbocodium versicolor) védett élőhelye.

  Ecséd

Az ecsédi patakparti fűz-nyárliget [J4] egy kis vízhozamú, völgyhajlatban lévő vízlevezető nyomvonalát követi néhány száz méter hosszan. Főként fehér fűz és fehér nyár, szürke nyár található itt, de helyenként, a szárazabb részeken a keményebb fás ligetek illetve tölgyerdők és erdőszegélyek bokorvegetációja is megjelenik: veresgyűrű som, egybibés galagyonya, néhol kökény. A meder szép kifejlődésű és virágos növényekben fajgazdag magakórós [D5] valamint sűrű magassásos [B5] található. Értékes élőhely! Védendő!

Hort - Csány

Hort és Csány környezetének vegetációját ma elsősorban két összetevő határozza meg. A nagymérvű antropogén behatások (szántók, kaszálók, legelők) és ezek regenerációra való törekvése.

Dominál a fátlan vegetáció. A területek már a Hatvan közeli vízjárta rétektől távol esnek, de még a Mátrából való vízlefolyás kisé érezteti hatását; ezen túl a jászsági szikeseknek is valahol itt érjük el a felső határvonalát, ezért gyakori a réti - szikes átmeneti vegetáció.
Gyakoriak a (főként legeltetés és kaszálás miatt) rontott mocsárrétek [D34] 3-as, 3r természetességgel, valamint a szikesedő, mélyebben sós réti és csernozjom talajokon megjelenő szikes rét - mocsárrét átmenetek: [F3, F2 mocsárrét-altípusai]. A Hort környéki, legkeletebbre eső mocsárrétek és szikesek erősen kiszáradtak, nagyon leromlottak, de még előfordulnak értékes fajok (fényes borkóró, réti legyezőfű, korcs nőszirom, réti őszirózsa...). A területeken több helyen, sajnos ma már egyre terjednek az "özöngyomok". A szikes-mocsárrétek közül kiemelkedő értékű, fajgazdag és egyes helyein 4-es természeteségű a csány északkeleti területén a Szarv-ágy patak mellett húzódó "szikes mocsárrét". Magasabb, vízmentes helyein tömeges a sóvirág és a réti őszirózsa, előfordul a macskahere, amely a táj "löszpusztai" jellegét mutatja. A mélyebb helyeken tömeges a magassásosból kiemelkedő korcs nőszirom. Fajgazdag és kevés gyomfaj vagy tájidegen faj fordul elő [lásd: csányi szikes rét adatbázis fajlistája]. Védendő terület!
A mocsárrétek több helyen, ahol nem művelik, csak kaszálják (pl: vízművek védterületei és környezetük) üdék, fajgazdagok, 4-3r természetességgel.

A fűzligetek [J4] már erősen fragmentáltak, eredeti aljnövényzet alig található, természetességük 3-2.

A Csány környéki, Jászágó felé húzódó szikesedő kaszálórétek helyenként nagyobb kiterjedésűek, mocsárréti átmenetet mutatnak, fajgazdagok, dúsfüvűek, szikesekre jellemző (szikipozdor, sziki utifű, sziki cickafark) és mocsárréti (Jakabnapi aggófű, szürke aszat, orvosi somkóró, mezei zsálya, pongyola pitypang, magyar imola) virágos vegetációjuk is gazdag [lásd: Hatvan-Hort-Csány adatbázis flóralistája].

---

  C (2005): MZs